Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)

2019-05-10 / 9. szám

Pa e szobrász ■ 3 Vass György Imre élete és munkássága 1948. február 19-én született Szekszárdon, 2013. december 4- én halt meg Pakson. Sírja a paksi Kálvária temetőben ta­lálható. Édesapja Vass György, édesanyja Kertész Julianna. Gyermekéveit egy édes- és két féltestvérével Faddon töltötte. Itt járt általános iskolába. Sokáig csak nézte és rajzolta a környezetet. Családi háttere, mely művészi fogékonyságát motiválhatta volna, nem volt. Az általános iskolában látta meg Molnár M. (Mózsi) György festőművész, későbbi rajztanára műveit. A képzőmű­vészet iránti kíváncsisága az ő hatására fejlődött ki benne. Rajztanára inspirációjára kezdett el foglalkozni előbb festé­szettel, majd szobrászattal. 1966-ban Baján vízügyi technikumot végzett, majd a rá következő évben technikusi minősítő vizsgát tett. A középisko­lás években nem voltak mesterei. Szakkörökre egy darabig járt ugyan, de nem tudott azonosulni a bajai pedagógusok szemléletével, így autodidakta módon, egyedül élt csendes alkotásban. Ez ideig nagyapja után, Vass Imreként ismerték. 1970-ben, Pakson találkozott először a Tolna Megyei Képzőművészeti Stúdió tagjaival. Egy hónapot töltött el Szol­nokon helyi és szegedi képzőművészekkel, megkapva minden anyagi, technikai erőforrást és szellemi lehetőséget. Erről az időszakról így nyilatkozik: „Nem volt haszontalan. Saját műtermünk és szabad szellemünk volt. Annyi festéket sem előtte, sem utána nem láttam.”(Vass György: Láttam a világ egy szeletét, de a világ nem látott engem. Önéletrajzi vallomás. Paksi Tükör, 1996. l.sz. 23-25. p.) Ekkor kellett bevonulnia a seregbe. Leszerelése után, 1970-ben Mózsi javaslatára - stúdiópályázatra leadott anyagá­val - festőművészként lett tagja a Tolna Megyei Képzőművészeti Stúdiónak. A tagság megtartásának feltétele az éven­kénti legalább egy-két zsűriztetett alkotással való megjelenés volt. Egyszeri nekifutásra, sikertelenül felvételizett a Kép­zőművészeti Főiskolára (ekkoriban ötszáz jelentkezőből huszonegynéhányat vettek fel). így szakmája mellett művelte a képzőművészetet. 1971. művészeti fordulópont volt az életében. Ekkor abbahagyta a festést, és csak faragással foglalkozott. Először fá­val, majd kővel és végül fémmel dolgozott. Bár a kezdeti időben a kiválasztott anyaghoz való felszerelés híján csak ter­veket szőtt. Az anyaggal való kapcsolatáról önéletrajzi vallomásában így ír: „Kívülállónak nehéz erről beszélni, mert ha egy szobrász sokat beszél, az író... Állsz a fa vagy a kő előtt, és nézitek egy­mást, mit akarsz te, és mit az anyag? Ki kit fog megerőszakolni? Van-e lehetőség, hogy együtt csináljátok? Az első vésőnyo­mig ez a kérdés, de odáig el kell jutni. A döntés pillanata ez, amikor már együtt vagyunk, és mindketten tudjuk, hogy „mi" leszünk. A kételyek időszaka, ami egyre nehezebb, mert megtanulod tisztelni az anyagot, és az anyag elfogad. Élővé válik, mint volt, ezt az igényét és létét vissza kell adni. Egy törzs, egy szikladarab a világ! Bármi lehet belőle, hogy mégis hogy ala­kul, az a kezedben és a párbeszédben van.” A hetvenes évek a művészeti pályájának legintenzívebb korszaka volt. Több ösztöndíjat, nívódíjat, díjat és kitünte­tést kapott, többnyire távoli városokban (egyet még külföldön is). Sokat dolgozott, és meghatározó szerepe volt a Tolna megyei képzőművészeti élet alkotóházainak kialakításában. „Az 1980-as években a dunakömlődi malomban nyaranta működő művésztábor szervezésében - eleinte mint résztvevő, ké­sőbb mint az épület tulajdonosa - vett részt, és próbált kedvező körülményeket, támogatást, kiállítási lehetőségeket te­remteni az alkotók számára. (Kernné Magda Irén: Híres paksi elődeink. Életrajzi gyűjtemény. Paks, Pákolitz István Vá­rosi Könyvtár, 2014. 164. p.) Idővel anyagilag, szellemileg és idegileg kimerülve hagyta ott az egykoron oly nagy lehetőségnek látott dunakömlődi malmot, amely ma első családjának otthona. A stúdiós évek alatt olyan művészekkel került kapcsolatba, mint Bakó László (szobrász), Budahelyi Tibor (szobrász), Csáki Ida (szobrász és költő), Fusz György (szobrász-keramikus), Heritész Gábor (szobrász), Samu Géza (szobrász), Ta­kács Béla (festő), Akriditész Themisztoklész (szobrász), Tóth József (szobrász), Varga Géza (szobrász), V Delast Elena (fes­tő, grafikus) és még sokan mások. Ma már a legtöbbjük nem csak az országban híres. Dolgozott a Paks-Faddi, majd a Szekszárd-Paksi vízitársulatnál, a paksi városi tanácsnál, a költségvetési üzem­nél különféle beosztásokban (tervező, kivitelező, műszaki előadó, osztályvezető), 1996-tól a paksi polgármesteri hiva­tal vagyongazdálkodási osztályának főmunkatársa volt. Szakmáját, munkáját rokonította a képzőművészettel. Egyko­ri elmondása szerint abban is volt alkotás, főleg míg tervezőként, kivitelezőként dolgozott. Munkássága városépítésze­ti szempontból is jelentős. Sokoldalú tehetsége révén számos művészeti területen alkotott, és gazdagította nemcsak a paksi, de a távolabbi városokban élők életét is. Fontos részt vállalt Paks várossá nyilvánítása idején az atomerőmű-építésben és a Dózsa György út építészeti re­konstrukciójában, az újonnan épülő városi közterek és parkok tervezésében és kialakításában. Nevéhez fűződik a Len­gyel-magyar barátságpark kialakítása a Szent István téren. Ő tervezte az ott felállított szökőkutat is. Részt vett a vala­mikori Tüzép helyére tervezett KRESZ-park (akkori Gyermekliget) megalkotásában. Tervezte a gyermekligeti játszótér berendezéseit és részt vett azok faragásában. Tervezője és kivitelezője volt a bölcskei dr. Soproni Sándor Római Kori Kőtárnak (1994-1995). Mindezek mellett részt vett a Duna-szakaszon időnként végigvonuló árvizek elleni védekezésben.

Next

/
Oldalképek
Tartalom