Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)

2018-03-09 / 5. szám

Mozaik Paksi Hírnök, 2018. március 9. ■ 9 Mesterek: Hingl János ácsmester Gyerekkorában figyelt fel az ácsokra, akik az utcában dol­goztak az egyik ház tetején. Na­gyon megtetszett neki, ahogy fűrészeltek és szekercével fa­ragtak, mivel Hingl János kis­korában maga is szeretett efféle barkácsmunkákat végezni. Az ál­talános iskola után ácsnak tanult. - Akkor szerettem meg a szak­mát, amikor már nem volt szük­ségem segítségre, és önállóan dolgozhattam. A tetőmunkák vonzottak leginkább - mondja Hingl János, aki azt is elmesél­te, hogyan épül fel egy tetőszer­­kezet. - Elsőként a tervező végzi el a feladatát, majd a tervek alap­ján a munkatársaimmal megha­tározzuk, hogy milyen faanyag­ra lesz szükségünk, aztán kimér­jük az épületet. Ezután lerakjuk a talpszelemeneket, elkészítjük a szarufasablont, leszabjuk és felál­lítjuk, majd ezt követi a fóliázás, Fotó: TelePaks a lécezés és végül a cserepezés. Hingl János építette meg szá­mos paksi családi ház fede­lét, de munkatársaival dolgoz­tak például a művészeti isko­la felújításánál, társasházaknál és irodaházaknál is. 2008-ban kaptak megbízást a Lussonium­­kapu elkészítésére. Erre a mun­kájukra kifejezetten büszke.- Minden munkámat szere­tem, de a végeredmény sosem csak az én érdemem, hiszen csapatban dolgozunk. A mun­katársaimat tekintve is szeren­csés vagyok, mert mindig na­gyon jó a hangulat, igen ritkán van vita. Sokszor meg is jegy­zik a megbízók, hogy nem­igen látnak ilyen vidám tár­saságot. Ebből is látszik, hogy a társaim is élvezik a mun­kájukat, ami azért van, mert azt csinálhatják, amit szeret­nek - mondta el az ácsmes­ter, hozzátéve, hogy koránt­sem könnyű a szakmájuk, hi­szen jellemzően magasban dolgoznak és ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, de aki megszereti ezt a szak­mát, az ezzel együtt vállalja.- A nehézségek mellett számos szépsége is van az ácsmester­ségnek. Jó érzés úgy formál­ni az anyagot, ahogyan szeret­ném. A szabad levegőn, a ter­mészetben dolgozhatok egész nap és a magam ura lehetek- összegzett Hingl János. Ki­emelte, hogy nagyon szép jövő vár arra a fiatalra, aki ezt a pá­lyát választja, mert jó szakem­berre mindig szükség lesz. Weller P. Hanna Paks az én városom- Ezer szállal kötődöm Paks­­hoz. Egy élhető település, jó a közbiztonság, minden adott. Itt élnek és dolgoznak a gye­rekeim is . A Duna szerelme­sei vagyunk, de itt a Táncsics park, a sportcsarnok, és most adták át a Viza játszóteret, ami a környékünkön van. Rengeteg program van a városban, csak ki kell választani a megfelelőt. Sportos, táncoslábú családom van, gyakran járunk kosárlab­da- és dzsúdómérkőzésre. Tet­szenek a zenés rendezvények, ahol a kisgyerekek, mint az én táncos unokám is, fel tudnak lépni - fogalmazott Kanczler Istvánné borszakértő, a bor­barát klub háziasszonya, aki negyven évet dolgozott a Hő­sök terén működött hatalmas borpincében. Elmondta, hogy fiatal lányként nehéz volt a kez­det a tapasztalt szakemberek között, de kitartása meghozta a gyümölcsét. - A mai napig is, ha végigmegyek az utcán, min­denki a borról akar velem be­szélgetni. Sok sikerélményem volt, mert beváltak a tanácsa­im. Egy vágyam van még: meg­élni, hogy itt Pakson közösen köszöntsük az új évet a Város­háza, vagy az Erzsébet Nagy Szálloda előtti téren. Mindenki hozna pezsgőt, együtt ünnepel­nénk. Nagyon jó lenne, ha ezt meg lehetne oldani - hangsú­lyozta.- Huszonöt éve élek Pakson, van­nak barátaim, itt gyakorlom a hi­vatásomat, ebben a környezetben tudok lélegezni és élni. Ha na­gyobb lenne a város, nem tudom, hogy' érezném magam, bár most, az erőműberuházással úgy tűnik, nagyobb lesz. Van is bennem vá­rakozás e tekintetben - mondta Simon Péter, aki szerint Paks a Duna nélkül nem lenne az, ami. Nyaranta rengeteget be­szélgetnek róla a barátaival és rendszeresen járnak a strandra. - Alföldi gyerek vagyok, így gye­rekkori Duna-élményem nin­csen. Amikor Paksra jöttem, személyesebb kapcsolatba ke­rültem a város életét megha­tározó folyóval, ami számom­ra nem csak a barátokat jelenti, hanem az itt tartott rendezvé­nyeket is, amelyeken magam is sokszor tevékenyen részt vet­tem. Jó érzés csak úgy elüldö­gélni a sétányon, és elgondol­kodni egy kicsit - fogalmazott. A Pro Artis Alapfokú Művésze­ti Iskola igazgatójaként büszke az általa vezetett intézményre. Azt mondta, hogy mindenki, aki más településről érkezik, elámul azon, hogy ilyen szép az épü­let, és hogy milyen jó körülmé­nyek között dolgozunk. Amikor 1992-ben idejöttem, még nem volt felújítva, más volt a hangula­ta: családiasabb, kisvárosiasabb. Most modernebb, de így is na­gyon szeretem. Sólya Emma

Next

/
Oldalképek
Tartalom