Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-02-23 / 4. szám
Mozaik Paksi Hírnök, 2018. február 23. ■ 15 Ha a földtörténet eseményeit egy naptári évbe sűrítenénk, akkor a negyedidőszaki események pár órába beleférnének. A Paksi Városi Múzeum állandó kiállításában, a Paksi Metszetben látható Paksi löszfal című tárlat nem csak a klíma ciklikus folyamatait mutatja be, hanem közelebb hozza a látogatókhoz a pleisztocénben egykor élt óriási emlősállatok világát. A tudományos kutatások rávilágítottak, hogy a „mamutos jégkor szakok” nem egyedülálló jelenségek, hozzá tartoznak Földünk négy és fél milliárd éves történetéhez, kisebb szabályossággal viszszatértek az idők folyamán. A jégkorszakok fontos dokumentumai az éghajlatjelző ősmaradványok. A mai élőlények közt vannak hideg és meleg éghajlatot kedvelő állatfajok, ami nem volt másképp a földtörténeti múltban sem. Ezek az ősmaradványok jól használhatóak a klíma, például az eljegesedések rekonstruálásához, ám minél jobban visszamegyünk az időben, ezek a bizonyítékok annál bizonytalanabbak. A legutóbbi jégkorszak állatvilágában sok olyan emlősfajt találunk, amelyek hatalmasra megnőttek. Ma is élnek a Földön nagy termetű állatok, de a jégkorban sokkal több ilyen faj élt. Csak hogy néhány példát említsünk: a barlangi oroszlán és a barlangi medve egyharmaddal volt nagyobb a ma élő barna medvénél és oroszlánnál, a mai afrikai szélesszájú orrszarvúra „rávert” volna a pleisztocénkori gyapjas orrszarvú. Ezt az állatvilágot nem véletlenül nevezik megafaunának. A leggyakoribb meghatározás szerint azokat az állatfajokat soroljuk ide, amelyeknek testtömege meghaladja a 44 kg-ot. A pleisztocénben két speciális folyamat vezetett a megafaunák létrejöttéhez. Az egyik ok a pleisztocén hideg éghajlata, ami nagy szerepet játszott a nagytestű emlős állatok kifejlődésében. A nagyobb testtömeggel rendelkező állatok testfelülete kisebb a tömegükhöz viszonyítva, ezáltal a hőleadásuk is kisebb lett. A testük hőháztartása javult, ami kifejezetten előnyös volt zord klímához alkalmazkodó fajoknak. A másik ok, ami a megafaunák kialakulásához vezetett, az a táplálék jellegének megváltozása. A jégkor alatt a jégtakaró mérete növekedett, csökkent a vízkörforgásban résztvevő víz mennyisége, ezáltal szárazabbá vált az éghajlat. Ez a folyamat az erdős területek visszaszorulását és a füves területek növekedését eredményezte. A fű korlátlan táplálékforrást jelentett a növényevőknek, ami óriási állatok kifejlődését idézte elő. Számos faj köszönheti létét a jégkorszaknak, ilyen például a rénszarvas, a jegesmedve vagy a gyapjas mamut. A környezeti változások azonban egyes fajok születését jelentették, míg mások számára a halált hozták el. Egyes kutatók a pleisztocén végén kezdődött fajpusztulási hullámot a Föld történetének legnagyobb kihalási eseményeihez sorolják. Pekárikné Bakó Eszter
