Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-12-21 / 24. szám
Jó napot, mi újság? Fitt Szabolcs A pénteki, csendes, koradélutáni órán, amikor Dunakömlődre indulok, az égre nézek s látni vélem azokat a szürke felhőket, melyek néhány óra múlva meghozzák a decemberi havat. Amikor megállók a templom mellett, ahol a bejárati kapu nem csak Fitt Szabolcs irodájába, az adventi udvarba is vezet, már kifejezetten várom a megnyugvást, amiről tudom, hogy beszélgetőtársammal megélhetem. Vannak emberek, akikhez mindig van szavam, vannak kérdéseim. Fitt Szabolcs akolitus is közéjük tartozik. Talán egy éve találkoztunk utoljára, mégis mintha egy néhány napja megkezdett beszélgetést folytatnánk. Ebéd után vagyunk, Szabolcs halkan nyit ajtót, éppen most aludt el négyéves kisfia. Csend van. Az asztalon adventi koszorú, mellé telepedünk. A hittudományi főiskolán szerzett diploma kézhezvétele után Mániára kerülő fiatalember középiskolás cigánygyerekeket tanít, kollégiumi keretek között. Ügy meséli, ott tanulta meg igazán megbecsülni azt, ami jutott neki. Két évet tölt itt, majd öt évet Tolnán, hitoktatóként. Igeliturgiát tart Bogyiszlón, Fácánkerten. Az igeliturgia célja? Megteremteni a hit atmoszféráját, mielőtt a hit titka újra megvalósul. 2007-ben kerül Dunakömlődre. Egyedül költözik a plébániára, megtiszteltetésnek érzi a megyéspüspök felkérését: egy gyülekezet lelki fejlődését közvetlenül segíteni. Megnősül, 2010-ben megszületik Janka, majd 2014-ben a most éppen alvó fiúcska. Márta, a feleség idén tavasztól az idősek otthonában teljesít szolgálatot. Ahogy közel engedem magamhoz az iroda rendjét, a könyvek illatát, a templom adventi üzenetét, leginkább az érdekel, hogy a decemberi várakozáson túl, ami a helyi közösség életében az egyik legerősebb megtartó erő, hogyan éli meg Szabolcs a gyülekezeti életet a templomban és a falakon túl, a településrész határain, korlátáin belül. Ha csak egy szó állna rendelkezésre, Fitt Szabolcs „lángőrzésnek” nevezné a Dunakömlődön rá bízott feladatot, s legelőször az éves zarándoklatról mesél, melyen az elmúlt években egyre nagyobb létszámban vesz részt a templom vasárnapi közössége. Majd a rorátéról, a reggeli igeliturgiáról - fontos lenne, hogy a következő években beépüljön a helyiek életébe. Érzem, ahogy beszélgetés közben a két ajtóval távolabb alvó kisfia felé hallgatózik - minden közlésében tetten érhető, hogy a legfontosabb szolgálat számára a család. S ahogy képzeletben összefoglaljuk a dunakömlődi közösség életét, szó esik a Mustármag táborról, a Fügefa táborról, a nyárról, amikor a meleg napokon a legkisebbek is megpihenhetnek a helyi hittantábor békéjében, cselekvő közösségében. Az irodából, ahol beszélgetünk, nem látni az udvart, az utcát. Vagy csupán nem érzékelem a világot, azt a valót, ami létezik. Átmenetileg. Magával ragadnak a percek, fogva tartanak a Paksi Hírnök, 2018. december 21 ■ 9 szavak, melyeket érzékelek. Lelkiségmozgalom - ismédem magamban, amit hallok, ami nem más, mint családcsoport, ami többé-kevésbé havi rendszerességgel működik, kortól fiiggeüenül, s ez alkalmak mellé szegődött a házas hétvége program. S mindezek mellett működik a Szent Mónika közösség, az édesanyák közössége, akik naponta imádkoznak gyermekeikért és férjeikért. Az egyik legsikeresebb, legemlékezetesebb esemény is az édesanyák közösségéhez kötődik - a Boldog nő című rendezvény, amely a személyes vallomásokon, az irodalmon, az Ószövetség tanításain keresztül kovácsolt közösséget az azonos módon gondolkodó édesanyákból, akik már a plébánián túl is megtalálják egymást a hétköznapokban. Hallgatom Szabolcsot, lelkes és értelmesen szomorú, ahogy ő mondja, nem optimista, hanem reménykedő. Az elmúlt közel tizenkét évben, amikor - talán kimondható - egyre gyorsabb a világ fordulása, amikor az értékmentés valóban másképp megy, mint korábban, amikor fáradtabbak és türelmedé - nebbek az emberek, akkor elmondható, nehéz megtartani a közösségeket, egyházi és világi értelemben egyaránt - talán nincs is különbség, nem lehet különbséget tenni. Reménykedni kell. Újra és újra meg kell nyitni az adventi udvar kapuit, szélesre kell tárni a világi és egyházi gyertyagyújtók előtt, a melegedni vágyók előtt, azok előtt, akiknek ez a kis közösség a folyamatos segítséget, önkéntes feladatvállalást köszönheti, a családok előtt, az édesanyák előtt, a gyerekek előtt. Ki kell nyitni az adventi udvar kapuit, hogy a reménykedő, Megváltót váró ember mélyet, erőset lélegezhessen a gyertyák fényében, hogy az ember egyre mélyebbre hatolhasson a Titokba, túl annak megélésén. Ki kell nyitni a kaput, hogy karácsony idején, s azon túl is vegyük észre a kereszten meghaló és feltámadó Krisztust, az Istenembert - vegyük észre egymást. Hogy a cselekedeteinket, eszmélésünket ne az egymást hátráltató gondolatok irányítsák. Hiszen - ahogy Szabolcs idézi - „örök adventben élünk”, nem értelmezhető másként Krisztus fogalma sem évszakonként, sem hónaponként, sem napszakonként. Az adventi kalendárium kicsiny ablakai csupán decemberben nyithatók, de bezárni nem szükséges a következő év decemberig. Hallgatom Szabolcsot és Weöres Sándor gondolatai jutnak eszembe: „Számomra csak egy ember létezik Jézus. Jézus létezik, és ő létezik mindazokban, akik benne és általa léteznek. Azért írok, mert jobban, pontosabban ki akarom fejezni az azonosságot Jézussal bennem és másokban. Fütyülök rá, hogy hányán olvassák, vagy hányán nem olvassák a verseimet. Egyetlen célom: egy fokkal közelebb hozni a jóakaratú, érzékeny olvasót ehhez az azonossághoz, a Jézussal való egységhez.” Tell E.