Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-10-05 / 19. szám
10 ■ Paksi Hírnök, 2018. október 5. Portré Jó napot, mi újság? Hanoi Józsefné Ott lehettem, amikor a Konzervgyári Nyugdíjas Klub első öszszejövetelét tartotta a Jámbor Pál utcában. Igazából csak abban az értelemben volt az első, hogy a hosszú, utcai, piaci találkozók és beszélgetések után fedél került a fejük fölé. Már ezen az első találkozáson felfigyeltem egy mosolygós, türelmes, kedves, erős hangú, erőskezű asszonyra. Jött-ment, sertepertélt a férjével, együtt igazgatták a csapat sorait. Hangos köszönéssel üdvözölte édesapámat, a bejárat melletti asztal mellé ültetett minket. Csak később tudtam meg a nevét: Hanoi Józsefné, Ili. Az elmúlt öt évben aztán megmutatta, hogy az egykori konzervgyáriak nem ismernek lehetetlent. Képviselte, összefogta, férje és ő elválaszthatatlan párként, szeretettel gondnokolta a csapatot. Mosolya mögé idén nyáron költözött be a bánat - egyedül maradt a Kishegyi úti lakásban, férje a református temetőben nyugszik. Nehezen kérem meg a beszélgetésre, de ő készséges és mesélni kezd. Madocsai lányként került Paksra, még 1969-ben. Konzervgyári szakmunkásnak készült, egy volt a „lecsósok” között, akik a szakmát Pakson tanulták. 1972-ben végzett, a konzervgyár munkavállalójaként ismerkedett meg az akkor lakatosként dolgozó fiatalemberrel, akivel 1973 decemberében kötöttek házasságot. A fiatal feleség a feldolgozó (főzelék) üzemben gépkezelő, anyagmozgató, előfőző feladatokat látott el. Ebben az időben Örvös Feri bácsi volt az igazgató, Simon Aladár a műszakvezető, Trapp Pálné pedig a csoportvezető. Akkoriban télen-nyáron ponyvás teherautóval jártak be Madocsáról, a hangulat mindig kiváló volt - sokan voltak együtt, egy akaraton, fiatalok Ili szemben ül velem. A nevetése őszinte, de kicsit fáradtabb a szokásosnál. Merengve meséli, hogy a férjét úgy szerették az édesapjáék, mintha a saját fiúk lett volna. A gyárban akkoriban működött néptánccsoport, önkéntes tűzoltócsapat, a klubban lehetett pingpongozni, olvasni. Ő Földesi János bácsi néptánccsoportjába járt Madocsán. 1975 januárjában, majd 1976 októberében megszülettek a fiúk, József és Zoltán, 1978-ban a konzervgyári lakások egyikébe költöztek, csak később találták meg jelenlegi lakóhelyüket a Kishegyi úton. A konzervgyár felszámolásáig hosszú évek teltek el. Ili végig ott dolgozott, férje időközben az atomerőműbe igazolt. Ő soha nem jött volna el önszántából a gyárból. Nézem őt, ahogy fejét lehajtva meséli, hogyan élték meg, amikor a Dédász az egész üzem területén egyik pillanatról a másikra megszüntette az áramszolgáltatást. Egy kisebb csapat gyertyákkal ment a pincébe, ahol énekelni kezdtek - a konzervgyárat siratták, vele a ledolgozott éveket, a munkaközösséget. A bezárás után napokig álltak őrt éjszakánként a portaépületeknél, óvták, védték a tárgyakat, eszközöket az illetéktelenektől. Közben félni kezdtek a holnaptól, a hogyan továbbtól. Egy évig volt munka nélkül, 2012-ben ment nyugdíjba egy, az ipari parkban található összeszerelő üzemből. Eleinte félt az aprómunkától, hiszen a keze, a szíve máshoz szokott az évtizedek alatt, de aztán bebizonyosodott: az egykori konzervgyáriak mindenhol megtalálják a helyüket, számukra nincs lehetetlen. Mindeközben az egykori gyáriakkal, a régi munkatársakkal, barátokkal soha nem szakadt meg a kapcsolata, így amikor 2012 táján a piacon egyre gyakrabban és szervezettebben kezdtek találkozni, beszélgetni - gyakorlatilag ott folytatták, ahol a gyárban annak idején abbahagyták. Galambos Jánosnét, Erzsikét említi. Ő a jobb keze most is. S tudom, látom, elválaszthatatlanok Segítenek egymásnak, a többieknek - a klubban programokat szerveznek, összetartják a csapatot. Szinte mindig együtt látom őket, megejtő a barátságuk Az elmúlt öt évben hol palacsintát készítettek, hol jótékonysági süteményvásárra sütöttek (cukrászdái minőségben) süteményeket a Konzervgyári Nyugdíjas Klub tagjai. Hol a kulturális központ ruhatárában, hol jegyszedőként bukkantak fel. Lecsót főztek. Ili fáradhatatlanul szervezi a társaság életét, együttműködik a társszervezetekkel. Két dolgot nagyon szeretne: találkozni az Amerikában élő fiával és unokákra vigyázni. Kivételesen sok ereje van. Beszélgetés közben figyelem, hallgatom, milyen erős elszántsággal tervezi a jövőt. A klub életét, a maga sorsát. A beszélgetés végén nevetve meséli, hogy már kislány korában is „konzervgyári” volt, amikor a szezonban a földeken paprikát, uborkát szedett az édesanyjával. És hogy számára az a legnagyobb öröm, amikor boldognak látja maga körül az embereket. Biztosít róla, hogy bármikor, bármiben számíthatunk rá, Erzsikére és a csapatra. Csak szóljunk, hívjuk őket. Amikor elbúcsúzunk, vesszük észre, hogy Józsi bácsi ott volt velünk az asztal mellett. Hallgatott minket, talán néha bele is szólt a beszélgetésbe. Mi pedig jó néven vettük, és azt éreztük nélküle és vele együtt is vagyunk egyszerre. És ez már örökre így marad. Teli Edit
