Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)

2018-06-22 / 12. szám

Mozaik 10 ■ Paksi Hírnök, 2018. június 22. ...Fény ad színt a darabka kőnek, Fény ad színt minden agyvelőnek. A fény teremtett, fény teremt Fejet zsibbasztó végtelent... (Ady Endre: Éjimádó) Mondhatni a fény maga az élet. A legtöbb teremtmény a fény felé törekszik, akárcsak a kezdetek óta az ember. A sötétség - mint a gonosz allegóriája - és a fény mint a szeretet, megváltás, jóság, biz­tonság jelképe mindig is jelen volt az ember fizikai és lelki világában egyaránt. Nem vé­letlen, hogy a megvilágosodás, az emberi lé­lek létezésének legmagasabb szintje is jelen­tésében a fénnyel függ össze. A természetes fényforrások mellett a legko­rábbi hordozható világítóeszköz a tűzből ki­emelt fadarab volt. Kezdetben a tűzgyújtás kemény- és puhafadarabok egymáshoz dör­zsölésével, kovakő és pirít összeütésével va­lósult meg. Az őskori ember rájött arra is, hogy a fa mellett a természetben más éghe­tő anyagokat is talál, és e tudás eredménye­képpen születtek meg a különböző világító­­eszközök. Gyertyát Európában először az etruszkok használtak, a Krisztus előtti 5-4. századtól. Etruszk sírkamrák falfestményein magas tartóba helyezett gyertyák láthatók. A római korban a gyertyát (candela) elsősorban val­lási szertartásokon használták. Készítéséhez kénnel átitatott növényi kanócot mártogat­­tak folyékony viaszba vagy faggyúba. A gyertya a honfoglalás előtti török jöve­vényszavunk, azonban a méhviasz és fagy­­gyúgyertya valószínűleg csak jóval később terjedt el a magyarság körében. A gyertyá­val való világítás Európa-szerte a 15. század­tól vált általánossá, és ekkor már csillársze­rű gyertyatartók árasztották a fényt a gazda­gabb lakásokban. A mindennapokban, épületeken belül mé­csesekkel és faggyúgyertyákkal világítottak falun és városban egyaránt. A faggyúgyer­tyát a szappanfőzők, az elsősorban temp­lomban használatos drágább méhviaszgyer­tyát pedig a mézeskalácsosok készítették. A 19. század első harmadától Magyarorszá­gon is egyre inkább az osztrák gyárak által ontott olcsóbb sztearingyertya vált népsze­rűvé. A gyertyatartó egyben a szoba díszeként is funkcionált, ezért kidolgozására, művészi megmunkálására különös hangsúlyt fek­tettek. A Paksi Városi Múzeum állandó tárlatának Emléktér szalonjában elhelyezett sarokvit­rinben található a képen látható, három íves lábon álló, jelzetlen, egykaros biedermeier porcelán gyertyatartó. A felületén plaszti­kus színes levél- és virágdíszítésekkel ellátott gyertyatartó több részből áll. Az íves talphoz csatlakozik egy aranyozással borított oszlop­­szár, amely a kehely formájú gyertyacsészét tartja a cseppfogó tálcával együtt. E gyertya­tartó vásárlás útján került a paksi múzeum gyűjteményébe, valószínűleg egy nemesi la­kóház vagy gazdag polgárház berendezését gyarapította a 19. században. A világítás, tűz, fény, árnyék témájáról még több információt és vizuális élményt is sze­rezhetnek a látogatók a városi múzeumban június 23-án, a Múzeumok Éjszakája prog­ramon. Gazdag-Fejes Margit

Next

/
Oldalképek
Tartalom