Paksi Hírnök, 2017 (26. évfolyam, 1-24. szám)
2017-09-22 / 18. szám
Történetek a ládafiából Kramarik Lajos Újpesten született és töltötte gyerekkorát Kramarik Lajos, de már hetvenhárom éve Paks az otthona. Két éve, a feleségével költöztek az Életfa Idősek Otthonába, de őt már elveszítette. Lajos bácsi alapjában véve derűs személyiség, de bizony könny szökik a szemébe, amikor a múltjáról beszél. Nagyon nehéz életük volt, édesapja korán meghalt, édesanyja új párt keresett, hogy őt és nővérét - aki Budapesten él - fel tudja nevelni. A gyerekkor hamar véget ért Kramarik Lajosnak, kortársaihoz hasonlóan nagyon fiatalon ki kellett vennie a részét a munkából. Húszas évei elején vonult be katonának, így került Paksra, ahol megismerte a feleségét, és családot alapítottak, sorolja élete fontos állomásait. Az, hogy eközben hadifogoly is volt, mintha nem is hagyott volna mély nyomot az életében, először még csak nem is említette. Hat hónapot töltött hadifogságban. Azt mondták, a Kaukázusba viszik őket hajón. Már ott voltak a Fekete-tenger partján, amikor ez meghiúsult, máig nem tudja miért. Az ott lévő kétezer hadifoglyot visszahozták Magyarországra. Ahogy Lajos bácsi fogalmaz, a háború utáni élet nem volt fényes világ. 1944 májusában vette el Kitanics Máriát, akiről nagyon nagy szeretettel, fátyolos szemmel mesélt. A gyerekek, Lajos, Mária és Géza ötévenként érkeztek. Édesapjuknak szobafestő, mázoló volt az eredeti szakmája, de abban az időben nem álltak sorba a megrendelők így hát, mivel élni kellett, a gyerekeknek ruhát venni, enni adni, napszámba járt. Műidig ott volt, ha segíteni kellett, így nem csoda, hogy hamar az önkéntes tűzoltók között találta magát. - Pakson alakult egy tűzoltó egyesület, a laktanya a főutcán volt - emlékezett viszsza. Mint mondta, akkor még nem volt állami tűzoltóság, és persze olyan modern eszközök sem, amilyeneket most használnak a tűzoltók. Kéziszivattyúval dolgoztak, és olyan autójuk volt, aminek az oldalán ültek padokon, ha esett, ha fújt. - Egy 400-as és egy 800-as kismotorfecskendőnk volt, aztán később lett egy gépjárműfecskendőnk, amivel már gyorsabban tudtunk mozogni. Tizenöt-tizenhat olyan ember volt, akikre lehetett számítani, ha baj volt, ők mindig jöttek - folytatta a visszaemlékezést. S hogy hogyan adták egymás tudtára, hogy baj van? - A konzervgyárnak volt egy dudája, az jelezte a fontos időpontokat, a delet, a két órát. Ha ettől eltérő időben szólalt meg, tudták, hogy menni kell. - Egy esetet sose felejtek el. Volt egy állatorvos a Kereszt utcában, akinek a háza teteje teljes terjedelmében égett, mire el tudtuk fojtani a lángokat. Nagyon kellett vigyázni a tűzoltóknak, hogy hova lépnek a födémen - mesélte. - Szerettem a tűzoltóságot, azt, hogy segíthettünk a bajba jutottakon. Ez a tűzoltóknak kötelessége. Ma is bennem van ez az érzés, ha tudnék, segítenék - fogalmazott. Az összefogás akkoriban egyébként is teljesen természetes volt. így építették a házakat is. Lajos bácsiék például a Vásár utcában. Ott kapott házhelyet, mint hadifogoly. Ahogy mondta, itt épült fel lassan-lassan az otthonuk - Meg voltam elégedve az életemmel, lehetett volna jobb is, de így sikerült - összegzett Kramarik Lajos, aki idén április 5-én ünnepelte 96. születésnapját. Családját a három gyermek és házastársaik, öt unoka és tíz dédunoka alkotja. Összetartó família az övék, nincs olyan nap, hogy Lajos bácsinak ne lenne látogatója az otthonban. Vida Tünde
