Paksi Hírnök, 2017 (26. évfolyam, 1-24. szám)
2017-05-19 / 10. szám
Ma már elképzelhetetlennek tűnik, hogy a Dunában öblítsük ki a frissen mosott ruháinkat, pedig ez mindennapos dolog volt a paksi asszonyok számára, még az r970-es években is. A mosáshoz házilag előállított szappant használtak régen, azzal dörzsölték be a nedves ruhát, hagyták állni, majd tiszta folyóvízben kiöblítették. Ennek a munkafolyamatnak az eszközei voltak a mosószék és a sulykoló, mosósulyok vagy ahogy Pakson hívták: csapkodófa. Ezt a lapátszerű eszközt általában egy darab, félkemény fából faragták ki, de ismerünk juhar-, fűz-, nyárfából készültet is. A képen látható darab anyaga körtefa, amit csak a háziiparban használtak alapanyagként. A sulykolok felső része általában téglalap alakú, esetleg trapézszerűen kiszélesedhet a tárgy felső széle felé. Nyele legtöbbször hengeres kialakítású, hogy minél jobban kézre essen a fogása a használójának, vége pedig legtöbbször gombban végződik, ami lehet kerek, félhold vagy virágszirom formájú is. Ennek feladata a kéz lecsúszásának megakadályozása volt. Aktuális tárgyunkon ez szabályos kör alakú, rajta hullám minta két körben, középen virágmotívummal. A tárgy felső felén további vésett motívumok találhatók, geometriai minták, virágornamentika és egy felirat: „Éljen aki vele mos”. Méretei országszerte hasonlóak, az itt taglalt példány 12 cm széles, 33 cm hosszú és 3 cm vastag. A tárgy hátulja díszítetlen, hiszen arra mindig ügyelni kellett, hogy az esztéti-Tárgy/ történet ka ne menjen a funkció rovására. A túlzott faragás akkora anyagveszteséggel járt volna, hogy a használat során könnyen eltörhetett volna a sulykoló. A legtöbb lány, fiatalasszony több darabbal is rendelkezett, általában volt egy egyszerű, díszítés nélküli példányuk, amit a mosás során használtak, és egy, amit szerelmi zálogul kaphattak udvarlójuktól, párjuktól, ez leginkább csak dísz- és emléktárgyként szerepelt a háztartásukban. Éppen ezért nagyon sok darabon találunk évszámot, ami a készítés idejére utal, monogramot, ami a használóé, vagy rövid kis üzenetet a készítőtől, aki ebben az esetben maga a szerelmes legény volt. A sulykoló keskeny élét is használhatták a mosás során, de jellemzően inkább a széles, lapos felével ütötték a vizes ruhát, hogy a korábban bedörzsölt, beáztatott szappanos lé távozzon belőle. Ehhez kellett a tiszta folyóvíz, ami Pakson a Duna volt. Többször belemártották a ruhát, és addig ütötték a mosószéken a sulykolóval, amíg az átlátszó levet nem eresztett. A mosás fél-egynapos munka volt, amit a lánygyerekek már egészen kiskoruktól kezdve figyelemmel kísértek, anyjuk mellett a kisebb zsebkendőket ők is dörzsölték a vízparton. Később, r.4-16 éves koruktól kezdve viszont már komolyabb, felelősségteljesebb darabokat is rájuk bíztak, és a fehér vászon az ő büszkeségük volt. A kender-, lenvászon textíliák viszont igen súlyosak voltak nedvesen, a fonott ruháskosarak - amiket a part és a ház közötti szállításra használtak - pedig így több tíz kilót is nyomhattak. A figyelmes legények viszont szívesen szaladtak a szorgos leányok segítségére, eközben pedig gyakran szövődött köztük szerelem, s lett belőle később házasság... Kákái Emese Csapkodófa Fotó: Kákái Emese/Paksi Városi Múzeum 14 ■ Paksi Hírnök, 2017. május 19.
