Paksi Hírnök, 2016 (25. évfolyam, 1-24. szám)
2016-07-29 / 14. szám
Jó napot, mi újság? Schönweitz József Maradékos Jóska, így emlegették az általa 30 éven át vezetett üzlet miatt egykor Schönweitz Józsefet, aki élete 83. évében jár, de annak ellenére, hogy nagyjából tizenöt éve elveszítette szeme világát, mind fizikailag, mind szellemileg topon van. Sőt a humorát illetően is, hiszen azzal a megjegyzéssel fogad, hogy „én hallomásból ismerem magát, maga meg engem látásból”. A Deák utcában állt a ház, ahol Schönweitz József született. Apja, aki szintén kereskedő volt, tönkrement, ezért egy ideig a Sasvár-hegy tetején laktak, a téglagyárnál, ami „romantikus” volt, de cseppet sem kényelmes, majd az Árok utcába kerültek, ahol József ma is él. Hét gyermek közül öt élte meg a felnőttkort, közülük ő a negyedik volt a sorban. Mára Dunaújvárosban élő nővérével ketten maradtak. Soha nem kötötte életét senkihez, mert - mint mondta - tudta, hogy genetikai szembetegsége miatt eljön a pillanat, amikor meg fog vakulni, s nem akart senki terhére lenni. Családjának nem volt könynyű élete, apja a világháborúból betegen tért haza, 1945-ben meghalt. Családi segélyből, özvegyi nyugdíjból éltek, édesanyja is beteges volt, nem bírta a fizikai munkát. József elérzékenyülve mondja, nem is tudja, hogyan tudtak eltengődni. Azt is elmesélte, hogy mindig vékony termetű, 12 dioptriás szemüveget viselő, kapafogú gyerek volt, akit a fiúk kiközösítettek, így jobbára a lányokkal játszott. Ekkor ragadt rá a Giziké becenév Hirt tanító „jóvoltából”. így hát, amikor a vevők Maradékos Jóskának nevezték el, még örült is kicsit az előzőt váltó új ragadványnévnek. Mint megjegyezte, az üzletben nem mondták a vevők, mert nem kaptak volna a jobb áruból. Mert hát protekció akkor is volt... József az édesanyja elbeszéléséből tudja, hogy mindig boltost játszott. Amikor az Árok utcába kerültek, még pékség működött a helyiségben, ahol leültünk a múltat felidézni. A pékmester, aki időközben profilt váltott, nemcsak a bérma keresztapaságot vállalta, hanem azt is, hogy kitanítja. Vásározni jártak, pertlit, fehérneműt, gombokat, berlinerkendőket, gatyamadzagot árultak. Akkoriban 42-43 kg volt, így mindig az ő nyakába akasztották a pénzes zacskót gondolván, hogy ha megtámadják őket, a gyereket nem bántják. Amikor a boltot államosították, József a konzervgyárba ment dolgozni, de amikor megtudta, hogy a Népbolt üzletet nyitott, jelentkezett. Akkoriban ifjúsági klubba járt, így akadt két befolyásos ember - egy bankigazgató és egy párttitkár - aki beprotezsálta. Tokaji Sándor kiváló szakember volt, az ő keze alatt sajátította el a gyakorlatot, a szegedi belkereskedelmi szakiskolában pedig megszerezte a bizonyítványt. Bár nagyon jól érezte magát, nagyjából 10-20 forinttal magasabb bérért elment az ÁFÉSZ-hez. - 350 forint volt a fizetésem. Akkor ebből lehetett egy pár cipőt venni, vagy megvehettem egy öltönyre való anyagot, a következő fizetésből pedig kifizethettem a varratást - jellemezte az akkori viszonyokat. ’54-ben, amikor a szövetkezethez került, egy kicsi bolt nyílt, ahol az volt a feladat, hogy Tolna megyéből gyűjtse be az összes olyan árut, amit nem adtak el. Azaz a maradékot. Az üzletnek nagy sikere lett, ő pedig a beszerzés mesterévé vált, nemcsak a megyéből hordta az árut, hanem Budapestről is a külföldről származó anyagokat, amiből ismeretsége révén a legjobbakat válogathatta. Egészen 1985-ig, nyugdíjazásáig dolgozott a maradékboltban. Közben sokat kínlódott szemproblémájával, az ideghártya leválása miatt a ’60-70-es években többször műtötték és bár volt olyan, hogy teljesen elment a látása, legalább az egyik szemén vissza tudták hozni. Mint mondja, éltető erő volt számára a munka, akkor is dolgozott, amikor már csak az egyik szemére látott. Arra, hogy autója legyen, mint másoknak, neki esélye sem volt, ezért úgy döntött, hogy utazni fog. Ahogy az IBUSZ megnyitotta első irodáját a megyében, ő állandó utasa lett. Járt Kubában, Vietnamban, Finnországban, kétszer a Góbi-sivatagban, többször Oroszországban, meg még ki tudja merre. Nem tudná megmondani, melyik volt a legszebb, de a legjobb mindig az, amikor hazajött, mert számára Budapest volt a legszebb és Magyarország a legjobb otthon. Akkoriban sokan disszidáltak, de neki esze ágában sem volt. Rengeteg képet készített. Azt tervezte, hogy ha nyugdíjas lesz, majd nézegeti, rendszerezgeti. Erre ma már nincs lehetősége, hetvenévesen a még ép szeme világát is elveszítette. Addig sütött, főzött, vezette a háztartást. Most már néhány dologban segítségre szorul, de, amit lehet, megold egyedül. Ő mosogat, sőt még varr is, ha felfeslik, elszakad valamit. Kéthetente a sorstársakkal klubba jár, a napjait főként rádióhallgatással tölti, illetve barátokkal, ismerősökkel beszélget telefonon. Azt mondja, elfogadta helyzetét. Sokan hasonló helyzetben kétségbe esnek, ami vele is megtörtént, amikor végleg elveszítette látását, de nem éli meg tragédiának. Nem fáj, csak kellemetlen, mondja állapotáról. Vida T. Paksi Hírnök, 2016. július 29. ■ 15
