Paksi Hírnök, 2015 (24. évfolyam, 1-24. szám)
2015-01-23 / 2. szám
Jó napot, mi újság? Hubert István Tisztában van vele, hogy megosztó személyiség. Nem egyszer mondták már neki, hogy „tök jó fej vagy, pedig először ki nem állhattalak”. Hubert István valahogy így van a munkájával is, megszerette, ragaszkodik hozzá, pedig viszolygott tőle, snassznak érezte. Idén húsz éve, hogy elszegődött biztosítási ügynöknek a Nationale Nederlandenhez. Hubi - mindenki így ismeri - szent meggyőződéssel állítja, hogy klassz dolog, amit csinál. A példa, amit felhoz, szemléletes, azt mondja: temetésre csak ők visznek pénzt, más részvétet és virágot, ám azokból se tandíjat fizetni, se bevásárlókocsit megtölteni nem lehet. Ahogy a világ, úgy a módszerek is változtak, a hölgyeknek vitt vörös rózsa már a múlté. Régen jobbára az otthonukban fogadták az ügyfelek, most inkább telefonálnak, hogy rakjon össze egy ajánlatot, amiért majd beugranak. Óvárosban lévő irodája arról tanúskodik, hogy nem szívesen válik meg semmitől. Ereklyék, emlékek tucatjai a falakon, a polcokon, az íróasztalon. Egy másikon könyv, a Micsoda férfi című, kinyitva annál a fejezetnél, ami róla szól. - Imázsépítés? - kérdezem. Mire a válasz: jobb, ha ezt olvassák az ügyfelek, mint valami fércművet. Hubert István szerint az elmúlt években javult a biztosítási szakma megítélése. Erősödött a verseny is, sokan vannak a piacon. Ő maga még mindig az élmezőnyben van, hiszen cége 1500 ügynöke közül tavaly a 130. lett. Korábban a top 10-ben volt. A kínálkozó labdát leütöm, megjegyzem, hogy most az adóhivatal adóslistáján van előkelő helyen. A válság - mint fejtegeti - komoly érvágás volt, sok szerződése bedőlt, a korábban kapott jutalékot viszsza kellett fizetni, ráadásul egy késedelmes fizetés után kizárták az egyszerűsített vállalkozói adózók köréből, miután ő négy évig nem adózott. Most a fizetése fele az adóhivatalnak megy, a lakása pedig a banké lett. Puszta tényként közli, mindenféle szomorúság nélkül. Öt év alatt 4,5 milliót kifizetett, de még 13 maradt. - Nem mutogathatok senkire, én vettem fel a hitelt, de józan paraszti ésszel azt gondolom, ha a hitel fedezete a lakás - amit a bank megbízottja értékelt fel - akkor, ha elvitték a lakást, legyek nullszaldós. De nem lettem - összegzi. Nem titkolja, megszenvedte a döntéseket. - Nem volt diadalmenet, de jobban élek, mint a magyarok 90 százaléka - jegyzi meg. A nyomor, amit maga körül lát, nagyon zavarja. Nemrég Pusztahencsén járt, előtte Salgótarjánban, Miskolcon. Mindenhol szemébe ötlött a szegénység. Ha ettől eltekintünk, jól érzi magát Pakson, a Vácikában. - Falusi lettem, három éve ültettem ötven gyümölcsfát, cefrenagyhatalom leszek, éppen mire a pálinkafőzést betiltják. Nincs olyan hét, hogy két-három tál meleg ételt ne hoznának a szomszédok, pedig az ott élők 90 százaléka olyan cipőben jár, mint én. Azért költözött a fészerbe, kamrába, mert elvitte a lakást a bank - sorolja. - Mesekönyvben élek, az őzek nyáron se mentek el a kertből, a mókus köszön, a strand száz, a teniszpálya tíz méternyire - folytatja. Rendszeresen jár Angliába a barátnőjéhez, meg a fiáékhoz, ahol februárban érkezik a második unoka. Szaunázik, fut, algát eszik, hideg vízben tisztálkodik és mindig a szabadban alszik. Hogy mit szeretne? Azt, hogy kevesebben panaszkodjanak, sírjanak az irodájában; azt, hogy 75 éves korában is az ügyfelei szolgálatára lehessen; hogy ügyfeleivel az ő örömükben osztozhasson; hogy soha ne okozzon senkinek olyan problémát, hogy gondoznia kelljen őt. Amúgy meg várja, hogy kezdődjön az igazi élet, merthogy Márai azt mondta: a férfiak 60 fölött élnek igazán. Hubi december 13-án tölti be a hatvanat. Azt mondja, addig kibírja valahogy. Aztán kezdődhet az élet. Vida Tünde Paksi Hírnök, 2015. január 23. ■ 15
