Paksi Hírnök, 2015 (24. évfolyam, 1-24. szám)

2015-04-03 / 7. szám

Hóvirágmezők a paksi határban

Habár már hetekkel korábban hírét vettük, hogy a Duna árterében hatalmas hóvirágmezők pompáznak, csak most, elvirágzás előtt sikerült megszervezni egy felfedező túrát. A kiránduláson déjá vu-érzés kerített hatalmába: amikor az első hóvirágokat, ibolyákat felfedeztem, még ujjongtam, hogy itt egy, ott egy másik, mint annak idején a Plitviceitavak vidékén az első vízeséseket megpillantva. Később már olyan természetes volt a vízfalak között járni, mint a paksi főutcán. Hasonlóképpen történt az atomerőműtől egykét kilométerre délre a dunai ártérben is: az első néhány négyzetméternél még elakadt a szavam, később szinte hozzászoktam, hogy teremnyi területeken - mintha hó lepte volna be - fehérlenek a tavasz hírnökei. Több kolóniát is sikerült

felfedezni, persze nem önállóan. A vidék jó ismerője, Kardos Zoltán kalauzol minket. Csámpáról indulva vágunk át a hatos úton, délről megkerülve az atomerőmű, majd a kiégett kazetták tárolójának égbenyúló épületeit. Úti kalauzunk néhány száz méter megtétele után máris lelassítja az autót, hogy a szántóföldet fürkéssze.- Ott van két őz, hátul a bak, elöl a suta - mondja a számunkra üresnek tűnő földterületre bökve. A távcsövet szeme elé tartva módosít: két bak hever a szántásban. Tovább indulunk, amire persze ők is felriadnak, továbbállnak szemmel tartva minket, a betolakodókat. Kiterjesztett szárnyakkal egy testesebb madár vitorlázik felettünk. Ennek apropóján mesél Zoli arról, hogy két rétisaspár lakik a területen. Az egyik fészke a régi Duna-holtágban van, a másikat rögvest

meg is pillantjuk amott, a még kopasz fák ágain. Hatalmas, a madarak folyamatosan bővítik, építik, már több mint két méter az átmérője. A liget, ahol a sasok fészkelnek, a Brinyóhoz, azaz a dunaszentgyörgyi láperdőhöz tartozik. Itt érdemes megjegyezni, hogy akár a hóvirág, aminek felfedezésére indultunk, úgy a rétisas is védett, míg az előbbi eszmei értéke szálanként tízezer forint, addig a rétisasé egyedenként egymillió.

Az Eperfás úton majd a Beckerrampán haladunk a töltés felé. Zoli azt mondja, tíz-tizenkét őz tanyázik amott, a Büdöskúti-dűlőben. Szavai igazolására meg is jelenik néhány. A kocsit a gátőrháztól északra rakjuk le. Vezetőnk felhívja a figyelmünket arra, hogy ne az ágakra, hanem azok közé lépjünk, hogy ne riasszuk el a vadakat. Mint meséli, a minap két disznót is

lőttek itt. Megnyugtatásunkra azt is elárulja, hogy a vaddisznó alapvetően rejtőzködő, kerüli az embert, de az egészséges kocáknak ez idő tájt már vannak malacaik, az ő védelmükben ettől a szokásuktól eltérhetnek. Még a mondat végére sem érünk, megzörren előttünk az erdő, újabb két őz, amelyekről mi semmit, úti kalauzunk annál többet megállapít néhány pillanat alatt. Az, hogy nem találkoztunk több vaddal, nem csoda, akkora zajt csaptunk, akár egy marhacsorda. Zoli szerint hajnalban nagyobb esélyünk lett volna, hiszen akkor a harmat miatt nem száraz a tavaly lehullott levél, nem zörög annyira.

Mivel azt, amire mi „vadászunk”, semmilyen csörtetés nem riasztja, csak a látszat miatt igyekszünk halkan haladni.

(Folytatás a 13. oldalon)

Fotók: Babai István/Paksi Hírnök