Paksi Hírnök, 2013 (22. évfolyam, 1-24. szám)
2013-04-05 / 7. szám
A művészetben nem létezik verseny Már egészen kicsiként - a nagypapája faragta mikrofonnal - koncerteket adott az udvaron Enyedi Sugárka. Hatéves korától szolfézsre járt, aztán hegedülni tanult, és közben a Bezerédj iskola kórusában erősítette az alt szólamot. Pedig a dzsesszénekesnő útja többfelé indult, mégis a fő csapásirány a muzsika maradt. Többek között versenyszerűen cselgáncsozott hat éven át, s mikor sportélete szóba kerül, büszkén említi mestereit. A dzsúdót középiskolai és egyetemi évei alatt már nem tudta folytatni. Az előbbit Pakson az ESZI-ben végezte idegen nyelvi titkárnő szakon. Innen Szegedre került, ahol dráma- és színháztudomány, majd amerikanisztika szakon folytatta tanulmányait. Ezzel párhuzamosan Budapesten képezte tovább zenei és énektudását. Később az Erkel Ferenc Zeneművészeti Konzervatórium dzsesszének szakát is elvégezte. A sokfelé ágazó érdeklődési körből kristályosodott ki a dzsessz, amiről a világszerte fellépő énekesnő olyan átszellemülten, mosolyogva tud beszélni, hogy az élő zenére kevésbé nyitott hallgatónak is kedve támad elmenni a koncertjére. Elmondja, hogy afrikai és európai gyökerekből Amerikában alakult ki ez a műfaj, ami egészen befogadó, hiszen rengeteg irányzatot, stílust magába tud olvasztani. A „létező legnyitottabb dolog”, ami a különböző nyelveken és improvizációkon keresztül az előadó egyéniségén alapul. Sugárka az a fajta énekes, aki akár tangótáncórákat is vesz, hogy a színpadon minél hitelesebben bele tudja magát élni abba a világba, amit meg szeretne jeleníteni. Külföldön is elismerik énekhangját, spanyol-angol nyelvű saját kompozíciókból álló új lemezét. Több megmérettetésen is sikerrel szerepelt, és díjakkal büszkélkedhet, mégis úgy érzi, a művészetben nem lehet verseny: egy művésznek az odaadás a legfontosabb erénye. -gyi-Dzsessz alázattal, természetesen A Bezerédj egykori tanulója, Tóth Viktor dzsesszmuzsikus nyolcadikban kezdett zeneiskolába járni azért, mert szerelmes lett a szaxofon hangjába. (A hangszert egyébként először a hangja alapján trombitának hitte.) - Van bennem egy rezgés a zene felé, amit az altszaxofonban találtam meg, és nagyobb kihívást jelent számomra ez a hangszer, mint a fajtájába tartozó basszus, bariton, tenor vagy szoprán hangmagasságúak - magyarázza választását. A bezerédjs éveket követően Szekszárdra került építésztechnikumba, ami csak kitérő volt az életében, mert ez idő tájt hallotta meg Molnár Ákos mester játékát, akihez aztán évekig járt fújni tanulni. Játszott big bandekben, amikben később szólista lett, több magántanár okította, és végül a Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakán szerzett szaxofonművész és -tanár diplomát. Oktat fiatalokat dzsessztáborokban, ilyenkor szükségesnek tartja, hogy megfejtse a gyerekekkel a zenét körülvevő misztériumot. Hogy ezáltal fejlődjenek a zenében, mélyebben értelmezzék, és ne csak tárgyként tekintsenek egy hangra, ritmusra, megtanulandó darabra. Büszkélkedhetne díjaival, koncertjeivel, hogy bejárta az Egyesült Államokat, és hogy a 2010-es év dzsesszszemélyiségének választották, mégse ezt teszi. Hanem csak ül a teásbögréjével egyszerűen, és a művészetek egymásra hatásáról, a kreativitás fejlesztéséről, a „pillanatban levés” és az improvizáció fontosságáról, a közönség előadásra ható befolyásáról, valamint a díjaknál is fontosabb emberi kapcsolatokról beszél alázattal, természetesen, -gyulai-
