Paksi Hírnök, 2013 (22. évfolyam, 1-24. szám)
2013-03-22 / 6. szám
Az utolsó csámpai tanító Apró, de gyors léptekkel érkezik elénk az utolsó csámpai tanító, azaz Magdolna nővér a vincés nővérek budai rendházában. Mosolyogva tessékel be egy tágas terembe, ahol közösségi alkalmakat szoktak tartani. Pajkos tekintete, fürgesége láttán nehéz elhinni, hogy januárban betöltötte a 90. életévét. Erről valójában csak gyengülő hallása, memóriája árulkodik, ami nem egyszer cserbenhagyja, legyen szó akár a régi időkről, amikor Csámpán, Pakson tanított, vagy az utóbbi évekről, amióta a rendházban él. Miközben készséggel válaszol kérdéseinkre, az is kiderül, hogy humorérzékén, amivel megáldotta a Teremtő, nem fogott az idő.- Mi négyen voltunk lányok, jobbaknál jobbak, állítólag, édesanyám szerint én voltam a legjobb. Azt mondta, a legjobb lányomat adtam apácának - kezdi élettörténetét, ami Dunaföldváron indult. Elárulja, hogy a tanulmányaira tényleg igaz volt a jellemzés, de egyébként minden pajkosságban, huncutságban benne volt. Testvérei sorra férjhez mentek, népes családjuk lett, ő pedig felkerült Budapestre, a Ranolder János Tanítóképzőbe, közben pedig készült a szerzetesi életre. - Kedvesnővérek tanítottak Dunaföldváron, akkor még olyan nagy kalapban jártak. Az egész osztály apáca akart lenni, otthon újságpapírból csináltunk kalapot és élj átszőttük, hogyan beszélgetnek, tanítanak - meséli a kezdetekről. Nevetve hárítja el a felvetést, hogy a pajkosság és az apácaság nem fér meg. - Egy apácának nem kell búskomornak lenni, sőt, az a jó nővér, aki vidám és jókedvű. Ez, hála Istennek, megvolt bennem - fogalmaz. Majd huncut mosollyal elárulja, hogy nagyon szeretett táncolni, mindig az elsők között volt, amikor mulatságot kellett szervezni. Csámpán például nagy lelkesedéssel szervezte a különféle rendezvényeket, színdarabokat. Előbb Felső-, majd Alsó-Csámpán tanított. A Paks melletti tanyasi iskolába az irgalmas rend feloszlatása, a nővérek szétszélesztése után került az ’50-es évek táján. Mint mondja, a Szent Vincéről elnevezett rend Párizsban jött létre tanításra, nevelésre, betegápolásra, a szegények megsegítésére. Akkoriban közel kétezren voltak, most kevesebb mint kétszázan. Köztük kevés a fiatal, a többség Magdolna nővérhez hasonlóan idős, és a Ménesi úti központi házban él. Paksra kerüléséhez visszakanyarodva elismeri, nehéz időszak volt, de „föntről megkapták hozzá az erőt”. Ő egyik nővére otthonába, a paksi Csepreghy családhoz került.- Hogy is volt akkor, várjunk csak... - gondolkodik el. Nehezen állnak össze a képek, de testvére szavaira pontosan emlékszik. - Mindig azt mondta, én tudom, hogy nektek nagyon rossz, hogy szétszórtak benneteket, de velem nagyon jót tett a Jóisten - idézi. A segítő kéznek örült, amit ő jelentett, hiszen akkor már öt gyermek volt a családban. Magdolna nővér egy ideig alkalmi munkát vállalt. Ahogy rokonai mondják, az állami gazdaságban dolgozott, még gyapotot is szedett. De ő csak legyint rá. Mint ahogyan arra is, hogy bizony gyakran előfordult, hogy gyalog kellett kiballagnia Csámpára, később beszerzett egy kerékpárt és azon járt. Összevont alsó tagozatban tanított, amíg az egyik osztálynak hangos órát tartott, gondoskodni kellett arról, hogy a többieknek is legyen feladat. Közel tíz év után, az iskola bezárása miatt került Alsó-Csámpára, ahol immár jobb körülmények fogadták. Egyedül volt, minden gond ráhárult, mindenért ő felelt, de ez volt élete legszebb időszaka. Itt is az iskola bezárásáig tanított.- Nagyon jól éreztem magam, nagyon szerettem, színdarabot tanítottam a gyerekeknek, játszottam velük, elég sokat szórakoztunk. Nagyon jó kis társaság volt, ők is szívesen gondolnak vissza, meg én is. Ha találkozunk, örülünk egymásnak. Mindig mondtam, hogy a Jóisten nekem szánta ezt a munkát - sorolja, de a részletek elvesznek valahol az emlékezetében.- Milyen nehezeket kérdez, én már nem is emlékszem - jegyzi meg elgondolkodva. A Csámpán töltött évek utáni időszak valami oknál fogva szintén eltűnt az emlékezetében. Az biztos, hogy még Pakson, az 1. Számú Iskolában is tanított egy ideig, majd amikor a rendszerváltás után a szerzetesrendek újjáalakultak, a civil életét feladva visszatért az irgalmas rendbe, ahol egy ideig a nővérek legfőbb elöljárója, vizitátornővér is volt. Most már ilyen feladata nincs, de azt mondja, nem tétlenkednek, mindig akad valami teendő, ő pedig hiába kilencvenesztendős, minden feladatra kapható. - Örülünk annak, hogy együtt vagyunk, éljük kicsiben a rendi életet - foglalja össze azt, hogy mitől érzi magát boldognak. Az ezt firtató kérdésre azt is elárulja, hogy soha nem bánta meg, hogy apáca lett.- Semmi nem hiányzott, én itt hazataláltam - teszi hozzá derűs mosollyal. Vida Tünde 14 ■ Paksi Hírnök, 2013. március 22.
