Paksi Hírnök, 2012 (21. évfolyam, 1-24. szám)
2012-05-04 / 9. szám
2012. május 4. 19 Paksi Hírnök Nem egy hétköznapi nyugdíjas Mindössze egy sporttáskával és három napi hidegélelemmel jelent meg a városban abban a hiszem ben, hogy csupán pár hétre marad, majd ebből aztán évek, évtizedek lettek. Mára nyugalmazott mérnök, ám egy percig sem a nyugdíjasok hétköznapi életét éli Pálmai István, aki szakmai karrierje mellett élete legnehezebb pillanatairól is mesélt lapunknak. 1951-ben született egy bányászvárosban, Várpalotán, édesapja evangélikus kántortanító volt, egészen addig, amíg a pedagógusoknak az ötvenes évek elején nem tiltották meg a kántorkodást. Hosszú ideig az evangélikus iskola tanítói lakásában laktak olyan templomudvar-komplexumban, ami magas kerítésekkel volt elválasztva a külvilágtól: volt benne szánkódomb és magas fa, tehát egy igazi gyermekparadicsom. - Kevés ember van az országban, aki olyan boldog gyermekkort tudhat magáénak, mint jómagam - vallja Pálmai István. - Gyerekkori barátommal, az akkori várpalotai evangélikus lelkész legkisebb fiával csúsztunkmásztunk a „birodalmunkban”, most már égnek áll a hajam, mi mindent csináltunk. Emlékszem, 1956-ban összeszedtünk jó pár eldobált lőszert, és mivel jó ötletnek tűnt, a nagyobb gyerekek által rakott tűzbe dobáltuk a golyókat, amik annak rendje és módja szerint felrobbantak. Nem rajtunk múlt, hogy nem lett komoly baleset - emlékszik vissza. 14 éves koráig élt itt, majd elkerült diákként Esztergomba, a Hell József Károly Bányagép- és Villamosipari Technikumba, itt is szerezte meg a technikusi képesítését. Mint mondta, az 1960-as években kezdték el bezárni a magyarországi bányákat, viszont a vegyipar akkoriban kapott szárnyra, így szülői tanácsra szerzett vegyipari gépész-üzemmérnöki oklevelet a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán. Képesítésével elhelyezkedett a ma már talán ambivalens érzéseket keltő Vegyépszemél Budapesten, majd négy évre elkerült Pétfürdőre, ahol egy nagy kapacitású műtrágyagyár ammóniaüzemét szerelte a cég. Nemzetközi környezetben, brit, amerikai, belga, francia és szovjet szakemberekkel együttműködve, a semmiből kellett üzemet létesíteni, ezért pályája egyik legizgalmasabb szakaszának vallja ezt az időszakot. 1976 májusában mindössze egy sporttáskával jelent meg Pakson, mivel induláskor még úgy hitte, cége Kazincbarcikára delegálja újabb megbízatásra. Ezért egy sportszatyorral, zoknival, háromnapi hidegélelemmel utazott fel a Vegyépszer budapesti központjába, ahol közölték vele, hogy személyi változás miatt Paksra irányítják pár hétre. Ebből azután több év, majd évtized született: ’78-ban egy paksi lányt vett el feleségül, ahogy ő fogalmaz, elpaksiasodott. - Ha megkérdezik, hova valósi vagyok, mára azt mondom, egyértelműen paksi - mondja. Először az atomerőművet és a lakótelepet összekötő forróvizes fűtési távvezeték szerelésvezetője lett, később munkahelyi hegesztőmérnökként dolgozott, majd a kettes blokk üzembe helyezésekor az akkori Erőmű Beruházási Vállalat (ERBE) munkatársa volt. 1986-tól egészen 2007-es nyugdíjba vonulásáig a Paksi Atomerőmű Vállalatnál látta el feladatait. Szakmai pályafutása során számtalan munkaterületen kipróbálhatta magát: volt beruházási ügyeletes mérnök, a radioaktív hulladékkezelési szakterület üzemvezetője és nyugdíjazásáig a radioaktív hulladékkezelési szakterület főtechnológusa is, emellett megtiszteltetésnek tekinti, hogy a PA Zrt. felügyelőbizottsági tagja is lehetett. Pálmai István ugyanakkor műszaki pályafutása mellett kisebb-nagyobb kitérőket is tett. - Úgy kerültem bele, mint Pilátus a krédóba - vall politikai pályafutásáról Pálmai István, aki Rónaky József távozását követően foglalta el helyét három évre a képviselő-testületben. Noha felkérésre csatlakozott az akkori Választási Szövetség színeihez, elárulta, mindig is volt affinitása a politika iránt. Ugyanis a filozófia mindig is érdekelte (a témában például két évig tanított is a marxista esti egyetemen). - Az ember életében vannak bizonyos mérföldkövek, vannak olyanok, amelyekre jó ráállni, és vannak olyanok, amelyek ma is megdolgozzák az embert: ilyen volt az is, amikor három gyermekem közül az egyiket elvesztettem - mondta Pálmai István. Kisfia a csernobili katasztrófa utáni időszakban halt meg, és bár a tragédia a később megjelent statisztikai adatok alapján nem hozható öszszefüggésbe a történtekkel, teljesen ki sem zárható, jegyezte meg. Mégsem a szörnyű esemény miatt, hanem neveltetéséből fakadóan talált el Istenhez.- Az ötvenes évek elején sok magyarországi szerzetesrendet oszlattak fel, az árva gyerekeket nevelő győri evangélikus szeretetotthonban pedig számos diakonissza nővér szolgált, akik ezek után többnyire kisgyermekes családokhoz kerültek, egyebek mellett a miénkhez is. Egyikük nagyon nagy szeretettel nevelt a szüleim mellett úgy, hogy felnőtt koromban a hit nem új hatóerőként jelent meg az életemben, ezért is örülök, hogy megtaláltam a paksi evangélikus gyülekezetei - árulta el István, aki korábban presbiterként, most felügyelőként tevékenykedik a gyülekezetben Szabó Vilmos lelkész-esperes mellett. - Igyekszem Istennek tetsző módom élni, ami persze nem mindig sikerül - teszi hozzá. A politikus-mérnök máig roppant aktív életet él, nyugdíjazása óta is tevékenyen közreműködik az erőmű életében és azóta egy új felkérésnek köszönhetően a Paksi Digitális Archívum létrehozásában is részt vesz projektkoordinátorként. Bár ma már úgy gondolja, nem futná le négy óra alatt a maratonit, még mindig hosszú távokat fut, heti kétszer 15-20 kilométert a cseresznyési erdőben. Persze ezek mellett jut idő a családra is. Feleségével, Pálmai Klárával, a Balogh Antal Katolikus Általános Iskola és Nyolcosztályos Gimnázium egykori, alapító igazgatójával több mint harminc éve boldogságban élnek, két fiuk pedig Szegeden él. István elárulta, ha egyszer igazi nyugdíjas lesz, a nyelveknek fog hódolni, mégpedig elsősorban a latinnak. Matus Dóm
