Paksi Hírnök, 2012 (21. évfolyam, 1-24. szám)
2012-09-21 / 18. szám
Embermesék Z. azt mondta A.-nak, hogy birtokolni szeretné. Kisajátítani. Azzal érvelt, hogy neki ez kijár. Ó mindent megkaphat, amit akar. A.-t is. Ha ezzel A. esetleg nem értene egyet, akkor ő bizony botrányt csap, felvagdossa az ereit, nyilvánosságra hozza azt a bizonyos estét, s az agyonolvasott papírlapot. A. levelét. Z. ügyesen kisminkelte magát, majd kiviharzott a lakásból. A koszlott lépcsőházban megállt egy másodpercre lelakatolt biciklije mellett, aztán másként döntött. Gyalog indult útnak. Óvatosan kikerülte a szembejövő járókelőket, arcára közönyt erőltetett. Egész megjelenésében volt valami furcsa, mintha azt sugallta volna: felsőbbrendűségemhez nem férhet semmi kétség, állj félre előlem! Apró, gyors oldalpillantásokkal ellenőrizte a hatást. Hosszú, selyemhatású szoknyáját néha kicsit összecsippentette, hogy véletlenül se érjen semmihez, senkihez. A térszobor mellett lassított, elégedetten nyugtázta, hogy az éjszaka összetört borospohár szilánkjait nem vették észre a közterületesek. Biztosra vette, hogy néhány utcával arrébb szembetalálkozik A.-val. Pontosan kidolgozott tervet dédelgetett magában. Először majd úgy tesz, mintha nem venné észre, s álmodozó tekintetét csak akkor fordítja a vágyott arc felé, mikor a másik ráköszön. Pontosan akkor. Aztán néhány közönyös mondat, csodálkozás a nem várt találkozás miatt, egykét sokat ígérő apró mozdulat, egy véletlen érintés, épp csak egy villanásnyi időre, hogy a friss parfümillat ellebbenjen A. előtt. A többi majd jön magától. És minden megváltozik. Lesznek titkos találkozásaik, lesznek hatalmas beszélgetéseik, olyanok, amilyenekről mindenki más csak álmodozhat, olyanok, amelyek két csodálatos, tehetséges ember között történhetnek csak meg. A. extatikus elragadtatásában emeli majd magához, arra a magaslatra, amiért mindent, de mindent odaadna. Ügy születik újjá általa, hogy minden öngyötrő pillanata, önsorsrontó tette, az apahiány kiáltó kínja, az apró hazugságok, a törleszkedő mondatok, melyekkel anyja jóindulatát és gondoskodását biztosítja magának, a másik férfinak eljátszott szerelem, s ezzel együtt a szeretők szokásos magánya, az ünnepnapok kínos hosszúsága, mikor a Drága nem jöhet, a folytonos megfelelni akarás a férfi kívánalmainak, mindez belepréselődik majd az összegyúrt, márványsimára formált anyagba. És a kiégetés misztériumában, a tűzben újjászületik összekuszálódott élete, s mire a testnagyságú szobor az öntőformába kerül, a magáról alkotott kép is letisztul talán. A. nem jött szembe az utcán. Nem jött szembe a másik utcán sem. Z. gyűlöletet érzett, pusztító gyűlöletet. Pont, mint tegnap éjszaka, amikor odacsapta borospoharát A. elhíresült térszobrához. Aztán újra az elvakító vágyakozás kerítette hatalmába. Egy rövid pillanatig azt hitte, az lesz az egyetlen megoldás, ha most elindul egyenesen a szobrász házához és becsenget az ajtón. Aztán mégis elfojtotta a sürgető érzést, mert eszébe jutott A. hangszíne, ahogy felkiáltott, hogy Jaj, ne! Nyilván azért, mert jelen volt felesége is, mikor a férfi felvette a kagylót. Mi másért lett volna egyébként ilyen hárító, üyen hűvös és kimért? Nem ekkor mondta el neki, hogy birtokolni szeretné. Sokkal, sokkal régebben. Még diáklány korában. Alig várta a napokat, mikor beülhetett A. előadására. A. nem nagyon foglalkozott a lánnyal, már csak azért sem, mert akkoriban már híre járt, hogy kinek a szeretője Z. Egyébként is ragaszkodott a családjához. Z. ezt nem értette. Nem is nyugodott bele. Mert volt egyszer egy este, amikor olyan közel sikerült valahogy kerülnie a szobrászhoz, hogy szinte már teljesen magáénak hitte. Azóta őrzi A. levelét, melyet másnap írt neki a férfi, szépen kérve, hogy ne áltassa magát, foglalkozzon csak az írással, de azzal nagyon. Aztán soha többé nem ismétlődött meg a dolog, bármit is tett. Pedig mindent bevetett, hogy megszerezze A-t. Telefonált, üzenetet küldött, fenyegetőzött, könyörgött, ahogy az élet hozta. Egyszer odáig elment egyik dühös kifakadásában egy rendezvényen, ahol A. is jelen volt, s ahova egyébként a Drága vitte őt magával, hogy egy éles kis tárggyal néhány gyors mozdulattal összevagdosta alkarját. A kiserkenő vér látványa sem tántorította el eredeti szándékától, továbbra is sírva, ordítva követelte magának A.-t. Szeretője elsősegélyben részesítette, és ezredszer is megbocsátotta „kicsi csillagocskája” túlérzékenységről árulkodó heves reakcióját. Az eset után aztán hosszabb, bensőségesebb beszélgetések következtek. Egyre többször engedett Z. újabb önérvényesítő követelésének. Elhalmozta ajándékokkal, meglepetésekkel, csakhogy magához kösse nagylelkűségével, megértő, bölcs okfejtéseivel. Gyakran sétáltak a várost átszelő patak mentén, a Drága tolta elmaradhatatlan biciklijét, Z. hozzáigazította lépteit, miközben arról beszélgettek, hogy tulajdonképpen egészen természetes, ha egy lány ilyen rajongó szeretettel viseltetik egykori tanára iránt. Türelemre, nagyobb önuralomra intette Z.-t, nehogy esetleg valami komolyabb baja essék, egyben biztosította megértéséről. Tapasztalatban nem volt hiánya, viharos előéletében maga is gyakran megengedett magának ezt-azt, mert ki tudna ellenállni az éppen felnőtté váló diáklányok üde szépségének, így aztán az évek során jelentős ismeretre tett szert, már ami a lányok rajongásának ezernyi változatát, kifinomult eszköztárát illeti. Néha maga is előrukkolt egy-egy felcsiklandozó ajánlattal. Nem egyszer megkérte széplelkű hallgatóit, hogy melltartó nélkül szíveskedjenek megjelenni szemináriumán, persze csak azért, hogy az elmaradhatatlan légzőgyakorlatok tökéletesebben sikerüljenek, mert csak jobban áramlik a levegőszorító alkalmatosságok nélkül, ez könnyen belátható. Vizsgaidőszakban aztán empatikusabb volt gyakorta a többi tanárnál. Jó híre volt a szeretőnek, tisztelték városszerte. Ha nem is éppen tanári, de írói kvalitása mindenképpen ismertté tette nevét. Z. mégis A.-t akarta. Nem mintha a Drága nem tett volna meg érte mindent. Sőt. Nála szeretetreméltóbb embert nem ismert. Tőle függött, általa élt, gondoskodása nélkül már rég elveszett volna. Testi-lelki jólétét is csak neki köszönhette. Ez utóbbi mindezek ellenére nem volt gyakori vendég. Hányszor kóborolt egyik lebujtól a másikig azokon az estéken, mikor a szerető otthon maradt mosolygós feleségével. Hányszor csapódott idegenek asztalához, ahol aztán pillanatokon belül a társaság középpontjába játszotta magát. Ezernyi bájosnak, egyedinek látszó trükköt bevetett ilyenkor. Szeretett különlegesnek, roppant tájékozottnak és megközelíthetetlennek látszani. Persze épp csak annyira, hogy még beleférjen a frissen kialakított képbe a cinkossá tevő felkiáltás: Ma nagyon szeretnék egy züllött, édes éjszakát! Aztán vagy züllöttek vele, vagy nem. Gyakorta hozzátartozott játékához egy enyhe rosszullét, egy kis köhécselés, csak hogy figyeljenek már jobban rá. Esetleg egy fontoskodó telefonálás anyunak, hogy minden rendben, itt és itt van éppen, nincs semmi baj, ne féljen, nem lesz öngyilkos. Egy ilyen mondatra már csak odafigyel valaki! A játék része volt még a hangos, lelkendező beszámoló, ha a Drága felhívta visszafojtott, aggódó hangján. O 18 ■ Paksi Hírnök, 2012. szeptember 21. A-tól Z-ig
