Paksi Hírnök, 2012 (21. évfolyam, 1-24. szám)
2012-08-24 / 16. szám
Embermesék Duna-parti jegyzetek (az életet adó föld) Vékony, napszítta arcú parasztember baktat a löszfalba vágott keskeny gyalogösvényen. Egyre magasabbra hág a Sánchegy keleti oldalán, mígnem eléri a tetőt. Kalapját kezében tartva szembefordul a Dunának, szembefordul a felkelő napnak. Alig pár perce harangoztak, még éppen csak reggel van, a város most ébredezik. Nehéz ködök úsznak dél fele, mozdulnak lomha fellegek. Kutya is ritkán, elvétve csahol. Valahol a hegy mögül - hol hajdanán Vak Botytyán generális serege őrizte az átkelőt - beszédfoszlányokat sodor a szél. Aztán elhalkul az is, csupán veréb, vadgalamb, meg a jó ég tudja miféle más madár ricsajozása hallik. Kakas rikolt, kisvártatva jön rá a felelet. A földműves ott áll mozdulatlan, nekitámaszkodván a rézgálicos hordónak, „arccal a víznek”, háta „mögött a heggyel”, meggörbült derékkal, némán, szótlan firtatja az eget, firtatja az időt. Apám kenyerén éltem, amit többnyire Kovács Katalin öreganyám teremtett elő szorgalmával, tenni akarásával. Mindig jó szívvel tudok visszaemlékezni fáradhatatlanságára, kitartására. Apám először rajzkészletét, színes krétáit, ceruzáit dobta sutba, később a csiriz- és petróleumszagú suszterkaptafát: inkább beállt úri sofőrnek. Nagy hatalmú gyárigazgatók, párttitkárok mindenese, titkok tudója lett. A földet - az egyetlen megtartó erőt - nem szerette, sohasem bíbelődött vele. Helyette és mellette öreganyám, néhai özvegy Isgum Károlyné, az egykori uradalmi cseléd, majd a pusztai népek megbecsült szakácsnője, a hetvenes években pedig munkásasszony, fogott kapát, kaszát, ha kellett oltókést. Háta belégörbült a szélbe, ment, ballagott, mikor a muszáj, a szükség kényszerítette, vagy a jókedv, az elégedettség öröme hajtotta az örökölt, jussolt földre, ami akkora volt csupán, hogy tán még én is egy jókora kővel át tudtam volna dobni az egyik végéből a másik végébe. Apám közelébe se ment a munkának, rühellte az egészet, mint ama bizonyos Jónás a prófétaságot. Úgy gondolta, aminek persze hangot is adott: kubikolt ő eleget. Katalin nagyanyám béketűrő, istenes asszony volt. Nem pörölt, nem veszekedett. Ellenben szelíd erőszakkal kézen fogott, és elvitt a Roosmayer-tó környéki dűlőbe. A szegénysori parcellákat, telekrészeket először a nagy hatalmú állam sajátította ki. Mondván: közel a víz, a víz pedig tudvalevő, hogy kiszámíthatatlan, hirtelen úr. Pár esztendő elteltével a területek kézen-közön gazdát cseréltek, azóta parlagon áll a sok család ellátását biztosító, életet adó föld. Benőtte jócskán gaz, dudva, haszontalan növény. Elbitangolt tájéka lett a valamikori gyümölcsös, veteményes, szőlőskert a városnak. Kallódó, lappangó, mint maga az ország. Ebszőlő sem terem a kertekben. Mostanában rontó, istentelen idők sanyargatnak minket. Mindenféle jöttmentek, viking népek vásárolják föl a gazdátlanná vált tanyákat, udvarházakat szerte az Alföldön. Szerte a Dunántúlon. Jönnek csőstül, kéretlenül is. Lassan bealkonyul, elment már az utolsó vonat is. Harangoznak, „rendes” ember ilyenkor készülődik a vacsorához. A hold sárgásfehér karéjában madarak úsznak, követik a csillagok járását. Az öreg födetlen fővel áll a Sánchegy tetején, olyan, akár egy kiszáradt életfa: a múlt üzenete, „...ahogy jönnek reggelente a kapások, apró, értelmes / mozdulatokkal / ahogy sötét metszőollójuk verssorokká vagdossa a csendem / ahogy hajladoznak időtlen, arccal a hegynek / ahogy a szél durva vásznába törlik arcukat / ahogy ássák a gödröt szőlőnek, csemetének, s hiszik: / megerednek az elültetett halottak / ahogy ezeket az öreg, borostás fejeket karóra tűzve / diadallal felmutatja a hegyoldal.../” (a gödör) Lepkék, mindenféle szárnyas rovarok százai röpködtek, szálldostak a mélyen lelógó széles tányérú lámpák körül. Majd ahogy lassan mozdult a hold égi útján, megbabonázva, elvarázsolva bennünket is, surrogva, kitinpáncéljukat rezegtetve megjelentek a cserebogarak. Nem emlékszem, láttam-e azóta ennyi repdeső, csapongó, lebegő apró kis lényt, haláltáncot, pusztulásba zuhanást, mint azon a cigánymuzsikától hangos májusi éjszakán. Mindez pedig régen történt, a Prágai tavasz évében. Bohumil Hrabal éppen a következő könyvén dolgozik. Kundera és Hável talán beszélgetnek valahol, s itt Magyarországon elmarad egy esküvő, mert a vőlegényt a cseh határra vezényelték. Hej, sokszor visszasírt 68, szellemi ébredésünk hajnala. Tehát mindez pedig történt a kezdődő konszolidáció, a viszonylagos jólét éveiben, mikor dúsan terített vasárnapi asztaloknál csendült fel a Jó ebédhez szól a nóta százszor, ezerszer, az unalomig ismételt dallama. Apám rendszerint engem küldött a közeli kocsmába sörért. Annyi bizonyos, hogy eleinte szájtátva, kikerekedett szemmel, szinte csodálkozva néztük az éjjeli pillangók extáziszszerű, érzékeinkkel csak igen nehezen követhető villanásait; majd elunván magunkat pár perc elteltével a terasz alatt elterülő liget gesztenyefái, hársfái között kajtattunk. A muzsika édes-bús dallamait megszűrte a fölénk boruló denevérszárnyú irdatlan ég, a lombok susogása. Kőhajításnyira tőlünk szélesen, feketén ásított a mi Dunánk. Feketén tátongott, mint valami mesebeli szörny óriási, hatalmas torka, mely elnyel mindent: hold fényét, a hajnal zöld lobogását, sirály röptét, szép gondolatot, kimondott szavakat. Amely elnyel bennünket, csak úgy mindenestől. S talán a szomszéd kislány félszeg mosolyát is; egyszóval mindent: magát az életet. Gyerek a víz szélére nem merészkedett, még a közelébe sem. Babonák, mesék, csodát váró készülődések bűvöletében teltek unalmasnak éppen nem mondható gyermekéveink. O Profissimus tanácsadó Iroda A Profissimus Kft. a következő OKJ-s tanfolyamokat indítja szeptemberben paksi helyszínen: • Kulturális rendezvényszervező • Munkavédelmi technikus • Tűzvédelmi előadó • Emelőgép-kezelő • Targoncavezető 14 ■ Paksi Hírnök, 2012. augusztus 24.
