Paksi Hírnök, 2012 (21. évfolyam, 1-24. szám)
2012-07-20 / 14. szám
Itt a vakáció, a nyári hőség, s vele együtt a strandszezon, persze, ha az időjárás is úgy akarja. A vízparti településeken ez magától értetődik, s mi szerencsésnek tarthatjuk magunkat, hogy a paksiak számára a Duna ezt (valamilyen formában) mindig lehetővé is tette. A XIX. század végére a magát haladó szelleműnek valló lakosság körében tömegmozgalommá vált a testkultúra, a sportolás számos formája. A távúszás szokása kiegészült a természetes vizek partján töltött pihenéssel, csónakázással (a napozással csak a XX. században, a két háború közti évtizedekben), kialakult és rohamosan népszerűvé vált a strandolás szokása. Pakson az elmúlt másfél évszázadban jelentős fürdőélet alakult ki. Az úszás mint a sport számos ága eleinte a jobb módúak privilégiuma, hogy ne mondjam, különcködése volt, elég ha csak Széchenyi István dunai úszásaira, fürdőzésére gondolunk (akit, bár nem csak ezért, kortársai nemes egyszerűséggel csak „az őrült Stefiként” emlegettek). A vízi sportokat, a testkultúrát Pakson is a XIX. századi közbirtokosság „modern” pedagógiai elvein nevelkedett fiatalemberei népszerűsítették, tették divatossá: közismert a Bernrieder testvérek és a Daróczy, Szeniczey ifjak részvétele a dunai evezős versenyeken, országos bajnokságokon. A közelmúltban a Daróczy-távúszás felelevenítése, megszervezése is az ő szokásaik paksi hagyománnyá alakítását valósította meg. A település melletti partszakaszon a Duna medre gyorsan mélyül, iszapos, csúszós, az örvényekkel teli, gyors folyású folyóvíz még a jó úszóknak is számos veszélyt jelent, hát még az úszni nem tudók vagy azt éppen tanulók számára! Ezért már 1883-ban felmerült egy dunai fürdőház létesítésének ötlete, el is indult a gyűjtés a felépítésére, de csak 1886-ban nyílt meg Freund és Scwartz fakereskedők zárt dunai fürdője, ami rendkívül népszerű volt az ifjúság körében és jól jövedelmezett a tulajdonosainak is. A korabeli újsághír szerint reggeltől késő estig tartott nyitva, még kivilágítva is használták. Gondot fordítottak az úszásoktatás lehetőségeinek minél szélesebb körű biztosítására, a polgári iskola tanulói számára kedvezményes bérleteket biztosítottak. Akik úszni tudtak, a szombat meg vasárnap délutánt biztosan a strandon töltötték. Sajnos a balesetek, vízbefúlások így sem kerülték el a fürdőt, és felújítása is hamarosan időszerűvé vált. A polgári iskola igazgatója mozgalmat szervezett a korszerűsítésére, de a közelgő háború miatt a renoválásra már nem jutott idő. A két háború közti időszakban, 1926-ban a Dunakorzón nyílt meg a legendás kosaras uszoda, amit az egykori hajóskapitány, Hága József nyugdíjba vonulása után építtetett és vezetett. Erről az uszodáról már több fénykép és képeslap is fennmaradt, ami alapján elképzelhetjük, hogyan strandoltak szüléink és nagyszüleink, ha nem volt kedvük vagy csónakjuk (vagy egyik sem) átevezni a Duna túloldalára, a pompás, fehér homokos strandra. Mert Pakson homokos, vízparti strand sajnos csak a folyó másik oldalán volt, amit az, aki nem rendelkezett saját csónakkal, csak körülményesen tudott megközelíteni. S ez ma sincs másképp. Persze voltak mindenféle más lehetőségek is. Az asszonyok nyaranta lejártak mosni a Dunára, és velük a nagyobbacska gyerekek is. A virgoncabbak, főként a fiúk maguktól is megtanultak úszni, minden szabályos úszásnemtől eltérően kutyázni, ami leginkább a vízbe fúlást elkerülni vágyó kiskutya kézzel-lábbal való kétségbeesett küzdelmére emlékeztetett. Teli volt a fürgén csapkodó, fekete klottgatyás fiúkkal a vízpart, de ezt már az én gyerekkoromban is csak lenézően gebickélésnek nevezték: „Nem tud ez úszni, csak gebickél, kutyázik” - mosolyogtak rajta. De a Süveges-révnél, a Duna, a Villany és a Báró utcák torkolatában kialakult mosó- és fürdőhelyek alkalmi strandjain, a Büdösnél (a Báró utca alatt, a konzervgyári kifolyónál) az efféle lesajnálás senkit nem zavart. A lényeg, hogy a gyerekek, fiatal felnőttek a kánikulai forróságban a vízben voltak, játszhattak, pacsáltak kedvükre egész délután. A szerencsésebbek hatalmas autógumikban lebegtek, sodortatták magukat, a szemfülesebbek még a mama mosóteknőjét is elkunyerálták, abban próbáltak evezni. Nagy élet volt! A szülők is örültek, a fiúk a lubickolással együtt végezték a dolgukat, öntözték a beszappanozott, fehéredni a napra kiteregetett ruhákat, fürdették a kiskacsákat, kislibákat és vigyáztak rájuk, hogy el ne vesszenek. Mindenki jól járt. A Békaváros suhancai közül sokan profi úszók voltak, ők a nagy májfánál (a mai vízi rendőrség előtt állt a hatalmas, tereptárgynak számító öreg fa) vagy a Pislogónál úsztak be a hajójáratba, utána már csak lebegni kellett, vitt a víz lefelé, ameddig akartad, aztán lehetett kiúszni és visszagyalogolni parton. Természetesen a vízi rendőrség mindezt tiltotta, motorcsónakjuk elől igyekezett kifelé a vízből mindenki, és futott, amerre látott. A régi téglagyár alatti folyópart tiszta vizű, durva homokos, sóderes partját Kavicsosnak hívták a paksiak, és strandként is népszerű volt, mivel nem esett túl messze a városközponttól. Egyetlen hibája volt, a Sánc-hegy már kora délután beárnyékolta, de akit ez nem zavart, kellemesen érezhette magát. Bár ezt is főleg csónakosok látogatták, de az innenső oldalon ez volt az a terület, ahová mosni nem, csak fürödni és napozni jártak. O Üdvözlet Paksról! Dunai strandok
