Paksi Hírnök, 2012 (21. évfolyam, 1-24. szám)
2012-07-06 / 13. szám
Embermesék Gyászmise Hedvigért Már három napja halott volt, amikor az egyik utcaseprő rátalált. Hedvig a belvárosban lakott; nem messze a városházától, a szálloda mögött. Az ügyeletes orvos megvizsgálta és megállapította, hogy tüdőembólia végzett vele, de többféle betegség (például rák) is sanyargatta. Még hetek múlva is nyitva volt az a kiskertajtó, amely a hetvenes évek posztgulág stílusában épült rendelőintézet és a vakolatlan, szintén lapos tetejű garázs közötti zugot, Hedvig hajlékát zárhatta volna. Az ecetfa alatt egy nagyobb fóliadarabból összeeszkábált sátrat, a fa legalacsonyabb ágáról lelógó kék télikabátot láttam, amikor ott jártam. Az egyik támlás műanyag széken huzat nélküli paplan, a másikon lekvárosüveg, mellette vasalódeszka, odébb üres sörösüvegek legyezőszerű elrendezésben; könyvek, aprópénz, papírfecnik, szemét... Hedvig úgy nyolc éve kerülhetett a városba. Azt rebesgették, hogy rágyújtotta családjára a házat, aztán magukra hagyta őket. Eleinte a vasútállomáson húzta meg magát; az állomásfőnök megengedte neki, hogy ott éjszakázzon. Később az elhagyott hajóállomáson vert tanyát. Ott, ahol néhány évtizede kikötöttek a kofahajók, hogy a vidék terményeit a fővárosi piacokra vigyék. Napközben a buszpályaudvaron időzött. Azt mondják, akik hallották, hogy filozófiai kérdéseket tett föl magának és válaszolt meg. A tanév vége felé a szomszéd faluból bejáró tanárnő fülét ez a (meglehet hiányos, de mindenképpen rejtélyes) Hedvig-mondat ütötte meg: a gyerek önmagának másféle formában... egy nevelési egység. A tanárnő alig várta, hogy bérletét felmutassa a sofőrnek, gyorsan leült és lejegyezte a hallottakat, nehogy elfelejtse. Kolléganőivel utána napokig elemezték, igyekeztek megfejteni az értelmét. Hedvig később a művelődési ház előterében talált magának menedéket. Napközben legszívesebben a városban született József Attila-díjas költő festett arcképe alatt üldögélt; mellette szatyrai és békésen nézegette a büfé előtt zsivajgó népitáncos gyerekeket. Néha be-beült egy-egy előadásra, kiállításmegnyitóra, de nem állt szóba senkivel. Többször a ruhatári szekrényben felejtette összegyűjtögetett ennivalóját, ami nemsokára bomlásnak indult. Erre már a színházlátogató közönség pohara is betelt: hangadói azonnali intézkedést követeltek az igazgatóságtól. „Ameddig nem okoz közbotrányt, együtt kell vele élni.” Ez volt a hatósági személy válasza a beadványra. A közbotrány hamarosan bekövetkezett, amikor Hedvig megfürdött az épület előtti szökőkút vizében. Hőségriadó volt akkor is, akárcsak megtalálása napján. Hedvig belépett a gránátburkolatú medencébe (ahova a falból 7-7 fúvóka lövellt vízsugarakat; megunhatatlan látványt nyújtva a mellettük sétálóknak), megmártózott, majd kimosott fehérneműjét a krómacél plasztikára teregette és csak azután adta át magát a fürdés önfeledt örömének. Spagettipántos, áttetsző ruhájában nem ujjongott olyan mámorosán, mint a szőke, érzéki Anita Ekberg a Trevi kútban, Fellini Dolce vitájában, inkább mélabúsan merült el újra és újra. Nemsokára megérkezett a mentőautó és Hedviget beszállította a pszichiátriára, ahonnan - legalábbis úgy mondják - gyógyulása után hazavitték egykori lakhelyére, a dél-dunántúli kisvárosba. Kis idő elteltével azonban újra megjelent nálunk. Fehér övből takaros masnit kötött a hajába és a Peking (azelőtt Áfész) nagyáruház előtti gesztenyefa alatt hűsölt. Második megérkezése után legkedveltebb tartózkodási helye a háromhajós, neoromán, bazilikás elrendezésű római katolikus templom lett. (A protestáns gyülekezetek istentiszteletein és a különböző, egyre szaporodó szekták összejövetelein senki sem látta.) Mindent elolvasott a hirdetőtáblán, még az egyházközség havonta megjelenő hírlevelét is. A szentmisék alatt a Mária-oltár előtt üldögélt az oszlop tövében és csendben jegyzetelgetett. Az esküvőket talán még a szentmiséknél is jobban szerette, de szívesen járt temetésre is. Volt, aki nem örvendett túlságosan Hedvig társaságának, mert ha kedve szottyant (akár úrfelmutatáskor is) zizegni kezdett szatyraival. Mártával, a templom sekrestyésével azonban összebarátkozott. Ruhát, cipőt kapott tőle és egyszer egy horgolt fekete kendőt, amikor Hedvig ismét ledér öltözetben foglalta el helyét az Isten házában. „így nem szabad ide bejönni” mondta Márta szelíden. Ha más utasította volna rendre, Hedvig bizonyára hangos szitkokkal válaszol. Mint akkor, amikor suhancok csúfolták, olyankor kikelt magából és ordítva, de magázva(!) káromolta őket. Márta kedves szavára azonban elfogadta a kendőt és hagyta, hogy a templomszolga betakarja vele meztelen vállát és félig csupasz kebleit. Márta rendszeresen enni is adott, teát főzött neki, gyakran meghívta fagyizni a templomhoz közeli Ella Bella cukrászdába. Hedvig szerette a fagylaltot. Ősszel, amikor már hűvösre fordult az idő, Márta egy pár cipővel lepte meg. 3 18 ■ Paksi Hírnök, 2012. július 6.
