Paksi Hírnök, 2011 (20. évfolyam, 1-24. szám)

2011-02-04 / 3. szám

2011. február 4. 15 Paksi Hírnök Örülni annak, ami természetes A 2006-ban megjelent írásunk­ból kiderült, hogy Gábor egy genetikai betegség miatt a nor­mális látás alig harmadát birto­kolja, mivel látóidege nem közvetíti a jeleket rendesen az agyába. Ennek ellenére egy át­lagos fiatal hétköznapjait éli, nagyon szeret kerékpározni, és élete fontos része a zene, ami­nek a Böllér Blues Band gitá- u rosaként hódol az érettségire « készülő fiatalember. Öt észtén- § dővel későbbi találkozásunk- £ o kor itt vettük fel Gábor élete ^ 'O fonalát és tudtuk meg, hogy ° mindez nem változott, csupán a zenekar van pihenőn. Egy né­gyestől eltekintve mindenből jelesre érettségizett és két nyelvvizsgát is birtokolt, így bízott benne, hogy felvételt nyer a veszprémi egyetem nemzetközi tanulmányok sza­kára EU-s szakiránnyal, azon­ban erről egyetlen ponttal le­maradt. A székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán kezdte felsőfokú tanulmánya­it hasonló területen, azzal a veszprémi ígérettel, hogy a következő évben átveszik. így is történt, úgyhogy az egyete­mi diplomáját éppen egy hét­tel ezelőtt, immáron okleveles nemzetközi kapcsolatok szak­értőként vette át ott. Ám a ta­nulásnak számára ezzel még nincsen vége. A diplomaosztó után visszautazott Németországba, ugyanis az Európai Unió Erasmus-programjában koráb­ban egy féléves ösztöndíjat nyert el, ami lehetőséget ad szá­mára, hogy egy másik európai országban szerezzen oktatási, idegen nyelvi és kulturális ta­pasztalatokat. Gábor napköz­ben, jó fényviszonyok mellett Jókedvű, kedélyes fiatal srác. Gondolko­dását, stílusát megirigyelhetné bármely kortársa - írtuk egykor Feil Gáborról, akit öt év múltán felkerestünk, hogy meg­kérdezzük: mi újság? A legfontosabb, hogy az egykor leírt gondolatok ma is megfogalmazódhatnak vele kapcsolat­ban, és hogy sorstársai számára is példa lehet a gyengén látó, immáron diplomás fiatalember. gond nélkül tájékozódik, aki nem ismeri, annak fel sem tű­nik, hogy nem lát jól, ám gyen­gébb fénynél már kissé bizony­talanabbul mozog. Féltésük el­lenére önállóságra nevelték szülei, amiért hálás, hiszen tud­ja, hogyha úgy kellett volna ki­lépnie a nagybetűs életbe, hogy előtte burokban tartották, sok­kal nehezebb lett volna, talán össze is roppan. Az egyetemi évek alatt azt is megtanulta, hogy ne várja meg, amíg mások észreveszik, hogy gyengén látó, hanem nyíltan beszéljen róla, amire itthon nem volt szüksége, hiszen családja, barátai szavak nélkül is tudták, hogy mikor és mihez igényel segítséget. Olva­sóprogrammal tanult, amihez csoporttársai gépre vitték a jegyzeteket, a vizsgákon pedig, ha írásbeli volt, szükség szerint több időt kapott vagy kiválthat­ta szóbelivel. Mindezek ismeretében azt gondolhatnánk, hogy a tanulás volt számára a legnehezebb, de nem így van. Arról van szó, mint bármely kortársa esetében: és ez nem más, mint a csajozás, valamint abbéli bizonytalansá­ga, hogy szóba állnak-e a lá­nyok egy látássérült fiúval. Az­tán az egyetemen ez is végérvé­nyesen megváltozott, amikor rátalált az első igazi nagy szere­lem. Úgy fogalmaz, hogy élete eddigi legszebb története, ahogy Angélával egymásra ta­láltak, mert huszonéves létükre olyanok voltak, mint a tinédzse­rek. Lépésről lépésre bontako­zott ki három és fél évig tartó szerelmük, amelynek tavaly de­cemberben lett vége. Gábornak akkor tetszik egy lány, ha bele­való és okos, akivel szellemi csatákat lehet vívni, és aki min­dennap új kihívás számára. Vic­cesen azt szokta mondani, hogy az a lány vonzó neki, akinek fiútestvére van, vagy sportol. Gábor ifjú kora ellenére komo­lyan a családalapítás felé ka­csintgat. Úgy gondolkodik, hogyha ez hamarosan valóra válik, akkor a harmincas éveik­re, még fiatalon túl lesznek az egzisztenciateremtésen, és olyan korú gyermekeik lesznek, akikkel, vagy akik mellett lesz lehetőségük szabadidős progra­mokra. Hozzátette, hogy egyéb­ként sem akar járókerettel a bal­lagásukra menni. Még nem tud­ja, hogy hol fog dolgozni, de abban biztos, hogy szeretne ha­zajönni, Pakson letelepedni. Abban a városban, ahol a gyer­mekkorát töltötte, és ahova, bár Veszprémben is nagyon jól érezte magát, a hétvégeken úgy jött vissza, mint akit puskából lőttek ki. Mint mondja, talán az a ket­tősség vonzza, hogy mint falu­helyen, itt mindenki mindenkit ismer, ugyanakkor olyan infra­struktúrával rendelkezik, ami a nagyvárosok jellemzője.- Csak a paksi Hársfa utcai kö­zösséghez hasonlóan nagysze­rűt nem lesz könnyű találni sző­kébb pátriánkban - tette hozzá. Bárhogy alakuljon is az élete, Gábor megtanulta, hogy soha ne adja fel az álmait, mert ha ke­ményen dolgozik nincs lehetet­len, hogy az apró dolgoknak is lehet örülni, a természetesnek tűnőket pedig meg kell becsülni. Azt például, hogy vannak igaz barátai, akikkel persze a buli sem marad ki az életéből. De ez így van rendjén, hiszen most igazán fiatal. Kohl Gyöngyi

Next

/
Oldalképek
Tartalom