Paksi Hírnök, 2011 (20. évfolyam, 1-24. szám)
2011-05-20 / 10. szám
Paksi Hírnök 12 2011. május 20. Paksi malmok A mindennapi kenyér nemcsak alapvető élelmiszer, hanem értékrendünknek egyszerre kultikus és szimbolikus tárgya. Nélkülözhetetlen szükséglet, mint ahogy előállításának eszköze, az ősidők óta mind a mai napig használatos malom is az, az őskor őrlőköveitől a kézi malmokig, majd a természeti környezet vagy az emberi energia által működtetett kerék különféle őrlőgépként való hasznosításától napjaink legmodernebb technikáját alkalmazó gabonafeldolgozó üzeméig. Egyébként mindegyik fajtáját ma is malomnak hívjuk, pontosan úgy, mint évszázadokkal ezelőtt. A mesterség értékét jelzi, hogy például a hódoltság korában csak a molnárokat és a kovácsokat nevezték meg az adóíveken, a többi foglalkozást a törökök nem jelölték az adófizető neve mellett. (Egyébként innen tudjuk, hogy a paksi bírónak is volt malma, de ő nem fizetett adót. Szabad továbbgondolni...) A középkor embere a malmokat kiváltságos helynek, asylumnak (menedéknek) tekintette, ami megóvta az üldözötteket, és az oda menekült embereket onnan kivonni nem lehetett: „a malmokban való bujdosás” biztonságot jelentett (még ha ideiglenesei is). Uradalmi utasítások, városi jegyzőkönyvek írták le, hogy a malmokban a szeszes italok tartását, és körülöttük a szemérmetlen, duhaj viselkedést, még a káromkodást is szigorúan büntették. Pakson különösen fontos szerepe volt a malomiparnak. Az olcsó vízi energia hasznosítása a tulajdonosok jövedelmező vállalkozása volt, a XIX. században az egyre szaporodó számú dunai malom működése húzóágazatként működött a település gazdasági életében. Eredményezte a település környéki utak kiépítését, az üzemeltetéshez szükséges számtalan mesterség (és az iskolázott, szakképzett lakosság) megjelenését, a kereskedelem felvirágzását. A római katolikus vallásban a malmok és a molnárok védőszentje Nepomuki Szent János, akinek kultusza jelentős volt a földműveléssel foglalkozó településeken. Napját, május 16-át a céhregula szerint minden molnárnak meg kellett ünnepelnie. (Szobra gyakran diszítette a települések Szentháromságszobrait is, Pakson a Bazársoron látható.) Városunkban a molnárok a két háború közti évtizedekben védőszentjük tiszteletére az ünnep előestéjén lampionokkal kivilágított, csónakos felvonulást rendeztek a Dunán, a Süveges révben virágokkal feldíszített oltárt állítottak fel, majd este a Katolikus Körben hajnalig tartó vacsorával s mulatsággal fejezték be a napot. Az úrnapi körmeneteken a molnárok a céh régi zászlaja alatt vonultak fel családtagjaikkal együtt, s a zászlót a legutóbbi időkig a Blatt család férfitagjai, a 23. számú dunai malom tulajdonosának, Blatt Györgynek a leszármazottai vitték. A malom oldalát festett, életnagyságú, karinges Nepomuki Szent Jánoskép óvta-díszítette. A szentképhez tragikus családi esemény is kapcsolódott. 1945 tavaszán a 18 éves Pettermann Gyuri is a malomban dolgozott. Édesanyja id. Blatt György lánya volt, a szülők a fővárosban éltek, gyermeküket az ősi családi mesterséget tanulni adták Paksra. A folyóparton grasszáló orosz katonák a házhajó oldalára festett képet megpillantva, céllövőversenyt rendeztek, aminek a malomban tartózkodó fiú lett az áldozata, belehalt a deszkafalon áthatoló golyó ütötte lövésbe, ami szétroncsolta a tüdejét. De tessenek egy próbát tenni! Városunkban a közelmúltban letelepedett ismerősöket megkérdezni, hallottak-e az utolsó paksi vízimalomról? Úgy vélem, nagyon sokan igennel fognak válaszolni, ismerik pusztulásának történetét, a fotóját is látták. (Ámbár Blatték malmát helyesen hajómalomnak kéne nevezni, hiszen a patakmalmok kerekét is a víz forgatta, de azoknak a háza a patak partjára épült, nem a folyó vízén állt lehorgonyozva.) Az idősebb paksiak számára a malom kapcsán hajdani gyermekkoruk gondtalan vidámsága is felidéződik. Például, amikor nyaranta a Békaváros gyerkőcei strandolás címén izgalmas, bár hajmeresztő események résztvevői vagy szemtanúi voltak a „pislogó” alatt, a Villany és a Duna utca között lehorgonyzott malomnál. (Ha valaki nem tudná, ezen az oldalon a Duna itt a legmélyebb, örvénylő és gyors folyású, egyszerűen életveszélyes. A pislogó állandóan villogó fénye erre figyelmeztette a vízen közlekedőket!!) Blatték malmáról a dicstelen pusztulással párhuzamosan Pákolitz Istvánnak is a suhancok vízparti virtuskodása jut eszébe, amikor nem az számított nagy hőstettnek, ha valaki a malom orráról ugrott az örvénylő Dunába fejest, hasast, trottyost, - kinek hogyan sikerült -, ezt még néhányan a lányok közül is tudták. „Am a nagy kunszt az alámerülés volt. A kerék iszamoshínáros lapátjaival, a malom és a »völgyhajó« közötti gerenda-tengelyen forgott. Beúsztunk, elkaptunk egy lapátot, jókora légslukkot szívtunk s alámerültünk a 3-4 méteres jéghideg vízbe, majd a kerékforgás következtében ismét a vízfelszínre jutottunk. Aztán iszkiri a partra, ahol Palger Dönci, az orvhalász megkínált méregerős Hunnia cigijével: - Nepemuki, nesze Mukil” — olvasható a gyermekkor emlékeit felidéző Vízimalom című epizódban, ami Pákolitz István halála, 1996. május 14-e után, ősszel jelent meg. Májusi írásomban kicsit őrá is emlékezem. Forrás: Takáts Sándor: A magyar malom. In: Századok, 1907. 151; Kárpáti Andrásné: Adatok Tolna megye malomiparának történetéhez. Tanulmányok Tolna megye történetéből, XI. k. 243-425; Pákolitz István: Vízimalom. In: Pepitafüzetemből. Pannónia Könyvek, 1996. Pécs. 26-27. Köszönöm Rauh Konrádné Blatt Magdolna szíves közléseit, a malom fényképe is az ő tulajdona. A fotót Csahóczi Margit restaurálta. Kernné Magda Irén
