Paksi Hírnök, 2011 (20. évfolyam, 1-24. szám)
2011-04-22 / 8. szám
2011. április 22. 15 Paksi Hírnök Az utókornak dolgozik Tenni, tenni, tenni és mozogni, megtalálni, megkeresni a feladatot, a munkát. Beregnyei Miklós szerint ez tartja fiatalon, életben az embert, sőt ez az, ami emberré teszi. A paksi atomerőmű üzemtörténésze most az atomenergetikai múzeum gyűjteményének kialakításán dolgozik, egy könyve nyomdában, egy nyomdakészen, egy pedig folyamatban van. Gyermek- és ifjú éveit Rakamazon, Tokajban töltötte Beregnyei Miklós. Apja molnár volt, így a malomban nőtt fel, ami lenyűgözte. Malomipari technikumba készült, de az ezzel járó költségeket szülei nem tudták vállalni. Szívesen ment volna barátjával tengerjáró hajóra, ám végül katonatiszti főiskolát végzett, ami mégsem volt megalkuvás, hiszen a műszaki pálya is vonzotta. Ötödik osztályos korától mindig dolgozott nyáron, hogy meglegyen a következő évre a ruha, a tanszer: kőművesek, villanyszerelők mellé szegődött el. Ma is büszke arra, hogy betanított segédmunkási címet kapott és már maga faraghatta a követ az alaphoz. A helytörténet iránti érdeklődése is ebből az időből eredeztethető. Volt egy időszak, amikor a falu hangosbemondóját szerelték, járták a padlásokat, amelyek Miklós szemével nézve nem limlomot, hanem rengeteg kincset rejtettek. Amikor századparancsnok volt - amit nagyon szeretett - honismereti mozgalmat szervezett, a hadseregben az ő századánál jött létre az első helytörténeti múzeum. Legjobb barátja, az azóta neves irodalomtörténész, Praznovszky Mihály volt a könyvtáros, az ő szerepe is elvitathatatlan abban, hogy Miklós egy életre elkötelezte magát a kultúra iránt. Paksra, az itt állomásozó katonai egységhez már kulturális instruktorként érkezett - négy évébe telt, hogy elérje Paksra helyezését. Kulturális foglalkozások szervezése, általános iskolai oktatás volt a feladata. 1989-ben kérte nyugállományba helyezését és elbúcsúzott a katonai pályától, amire ma is nosztalgiával tekint. A nyugdíjba vonulás nem járt együtt az aktív élet végével, csak éppen másra helyeződött a hangsúly Miklós életében. 1989-ben a Paksi Hírnök alapító főszerkesztője lett, két évvel később az atomerőműbe szegődött, mert az akkori városvezetés elképzelései nem egyeztek az övével. Az újságírói, szerkesztői munka - mint meséli - nem a Paksi Hírnökkel kezdődött, hanem a Paksi Mozaikkal, 1984-ben. Négy évig ment, utána „betiltották”, ő lemondott, a szerkesztőség pedig kiállt mellette, senki nem vállalta, hogy továbbvigye. Később, 1994-ben Paksi Tükör néven indult újra. Miklós úgy érzi, teljesen természetes volt, hogy belecsöppent ebbe a világba, s az is magától értetődő, hogy sok új dolog születésénél bábáskodott. Mint mondja, a város kulturális életének mozgatója mindig pár ember volt. Ahhoz, hogy előrelépjenek, szükség volt mindig egy megszállottra... Ő pedig volt polgári védelmi törzsparancsnok, nemcsak a városban, a járásban is megvolt az ismeretsége, úgy gondolta, ezt kamatoztatni kell. - Együtt éltem a várossal, éreztem az ütőerét - fogalmaz. 1995-ben, amikor megnyílt a látogatóközpont, sokakat meglepve nem az Atomerőmű újság élére, hanem üzemtörténész posztra pályázott. Az erőmű lapját végül mégis sikerült elnyernie. Arra kérték, hogy vegye át két hónapra, tíz év lett belőle. 2009-ben Miklós kérte, hogy mentsék fel, úgy gondolta, az újság, a fotózás, az üzemtörténet, a múzeum túl sok egyszerre. A születőben lévő atomenergetikai múzeum építését nagyon élvezi. Már 1991-ben, amikor az atomerőműbe került, elkezdte gyűjteni a relikviákat. - Nagyon szép lesz, csak már majdnem kinőttük, pedig úgy indultunk, hogy húsz évre lesz hely. Mára mégis odáig jutottunk, hogy nagyon meg kell gondolni, mit fogadunk be - meséli. A kérdésre, hogy a sok nevéhez fűződő munka, kezdeményezés, könyvek, lapok, helytörténeti munkák közül mire a legbüszkébb, azt mondja, szerencsésnek tartja magát, mert szinte kivétel nélkül mindig azt csinálhatta, amit szeretett. - Ha újrakezdeném, nem hiszem, hogy változtatnék - öszszegzi. Azt elárulja, hogy egy dolgot bán nagyon. Azt, hogy nyelvet nem beszél. Ezt túl későn ismerte fel, most pedig - saját bevallása szerint - lusta, hogy elkezdje. Esetében a lustaság elég meglepő tulajdonság, hiszen most éppen három könyve van megjelenőfélben. A Paks sajtótörténetét taglaló kötet, amely a sorban a harmadik, időrendben viszont az első, nyomdában van. Kész az itt állomásozott katonai zászlóalj története, már „csak” pénzkérdés, hogy mikor jelenik meg, és dolgozik a Paks épített környezetét bemutató köteten, mert véleménye szerint igen sok épületről vajmi keveset tudunk. Különösen igaz ez a hetvenes évek közepétől. Azzal tisztában van, hogy ezt a munkát elsősorban nem a kortársak értékelik. - Nem a mának dolgozom. Ötven év múlva, akiket érdekelni fog a város múltja (nem lesznek sokan akkor sem), azok ebből tudnak majd meríteni. Engem az lelkesít, hogy az utódaimnak dolgozom - mondja. A munka számára létkérdés. Tenni, tenni és mozogni szeret. Gyakran hárítja el, ha helylyel kínálják, mert állásból könnyebb mozgásba lendülni. Úgy gondolja, hogy a feladat, a munka tartja fiatalon, sőt életben az embert. Akinek nincs teendője, és azon kezd rágódni, hogy vége, hihetetlenül gyorsan leépül fizikailag és szellemileg is, amit persze elkerülni nem lehet, de kitolni igen. Ez a mentalitás nemcsak rá, feleségére is igaz. Férje egyetértésével 1992-ben élt a korkedvezményes nyugdíjazás lehetőségével és nyugdíjba vonult. Azóta kertészmérnöki diplomát szerzett. Három gyermekük Budapesten él, Tünde rövidesen végez a jogi egyetemen, most gyesen van, Miklós a „királyi televízió” híradójánál szerkesztő, Balázs villamosmérnök. Nekik már egyszerűbb volt, mondja édesapjuk, akinek első generációs értelmiségiként ki kellett taposnia az utat. Vida Tünde
