Paksi Hírnök, 2011 (20. évfolyam, 1-24. szám)
2011-01-07 / 1. szám
2011. január 7. 15 Paksi Hírnök Egy percre sem tagadhatja le becenevét Még ifjú focista volt, amikor az edzőj'e elnevezte Lelkesnek. Akár labdarúgásról, akár a városról legyen szó, becenevét soha egyetlen pillanatra sem tagadhatta volna le Szinger Ferenc. Maga sem tudja megmagyarázni, hogy miért van ez így. Mint mondja, ezt nem lehet megtanulni - vagy él az ember lelkében, vagy nem. Amikor 1964-ben a Pacsirta utcát lekövezték, egy néni azt mondta neki, hogy kisfiam, ha tudnád, hogy milyen örömet okoztatok az itt élőknek, akkor most a boldogságtól sírnál velem együtt. Szinger Ferenc ezt a pillanatot, mások örömét, ami számára mindig fontos volt, már tanácstagként élte meg. Egy beszélgetés során figyelt fel rá az akkori tanácselnök, Aradi Imre, mondván, hogy aki ilyen szeretettel beszél Paksról, annak a településvezetésben a helye. Megválasztották a községi tanács tagjának, amivel negyvenhat évnyi szolgálat vette kezdetét, hiszen azt követően a nagyközségi tanácsnak, Paks város első tanácsának, majd 1994-től három ciklusban a képviselő-testületnek is tagja volt, illetve egy cikluson át külső bizottsági tag. Ez példa nélküli a városban, jegyzi meg büszkén. A város iránt érzett szeretetéből fakadó lelkesedéssel dolgozott az itt élőkért, amíg tavaly be nem töltötte hetvenedik életévét. De nem csak a helyi politikától vonult akkor vissza, hanem huszonegy év után leköszönt a Tolna Megyei Labdarúgó Szövetség elnöki tisztjéről is, ám örökös tiszteletbeli elnökként ugyanolyan lelkesen szolgálja továbbra is a labdarúgást, mint kezdetben. Talán akkor jött létre ez az elszakíthatatlan kötelék, amikor ötödik osztályosként testnevelő tanára beválogatta a paksi II. Sz. Általános Iskola labdarúgócsapatába. Azután folyamatosan rúgta a bőrt, és tette volna ezt még hosszú évekig, ha nem szól közbe a sors. Jól emlékszik arra az 1959. március 15-ére, amikor első egyesülete, a Paksi Kinizsi színeiben játszott megye első osztályú felnőtt bajnoki meccsén súlyosan megsérült a térde. Bár még a katonaévek alatt is pályára lépett, minden mérkőzésnek súlyos fájdalom volt az ára, így be kellett látnia, hogy játékospályafutásának vége. Ekkor vette át a labda helyét a síp. Első mérkőzését 1964. március 15-én vezette, amelyet további 1419 követett. Néhány évig országos játékvezető volt, az NB I-ig jutott, ahol partjelzőként lengette a zászlót, először egy Dunaújvárosi Kohász-Budapesti Honvéd összecsapáson. A győztes békén hagy, a vesztes pedig nem a játékosokban keresi a hibát, amit sokszor megélt bírói évei alatt. De lelkesedését soha nem tudták letörni, mindig azt mondta, hogy nem kell őt szeretni, elég, ha tisztelik és becsülik, mert amit vállalt, ahhoz ért. Elérve a felső korhatárt, huszonöt év múltán végleg levette a fekete mezt. Három hónappal később választották meg a megyei szövetség elnökének, illetve küldöttnek, így a megyéből elsőként a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségének is tagja lett. Itt hat évig dolgozott a sportért büszkén arra, hogy ennek az óriási gépezetnek egy fogaskereke lehet. Ezután elvégzett egy UEFA-tanfolyamot és infrastrukturális szakértőként pályahitelesitéssel foglalkozott, az összes akkori NB I-es klub pályáját bejárta. Mindeközben már felnőtt fejjel leérettségizett és elvégezte a sütőipari technikumot azzal a tudattal, hogy a Paksi Kenyérgyár vezetője lesz. Akkori főnöke, dr. Kiss Frigyes a járási hivatal elnöke azonban magasabb fizetéssel és tanulmányi szerződéssel marasztalta, aminek köszönhetően negyvenkét évesen átvehette a testnevelési főiskolán szerzett diplomáját. A sportért végzett munka idővel társadalmi megbízatásból hivatássá vált számára, ám addig több állomáson keresztül vezetett az út. A szakmunkásképző után dolgozott a sütőiparban, de nem bírta az éjszakázást, így váltania kellett. A Cipész KTSZ-nél tíz évig gyapjútutyikat kötött, aztán következett a járási hivatal, később a városi tanács sportosztályának vezetése. Hatvanévesen vonult nyugállományba a Paksi Sportegyesülettől, amelynek tíz évig volt ügyvezető elnöke. Most, hetvenen túl a Városi Nyugdíjasklubot elnököli a rá jellemző lelkesedéssel. Emellett napi három óra újságolvasás, és a hétvégi telken díszlő gyümölcsös gondozása tölti ki mindennapjait. Sikeres, tartalmas életpálya áll Szinger Ferenc mögött, ő mégsem tudja azt mondani, hogy boldog. Mert amíg a sors az egyik kezével valóra vált álmokat adott neki, addig a másik kezével elvette a számukra legkedvesebbet, egyetlen gyermeküket. Vigaszt barátaik nyújtanak, akik tudják, hogy törődésük százszor többet ér bármilyen ajándéknál, és tízéves keresztlányuk, akit igyekeznek körülvenni minden szeretetükkel. Most már csak azt kívánják feleségével, hogy megadasson számukra még néhány év, hogy majdan a középiskolai ballagásán is mögötte állhassanak. Kohl Gyöngyi
