Paksi Hírnök, 2011 (20. évfolyam, 1-24. szám)
2011-03-18 / 6. szám
2011. március 18. 15 Paksi Hírnök A régi értékekben hisz Múltból építkező, annak értékeit szem előtt tartó alkotó ember Tövisháti Béla, aki boldog, mert szerető családja és olyan hivatása van, amire mindig is vágyott. Pakson olyan közegre, a Városi Múzeumban pedig olyan kollektívára, munkára talált, amiért nap mint nap hálát ad az Úristennek. A Városi Múzeum restaurátorműhelyében találjuk Tövisháti Bélát különleges társaságban: asztalán a Lussoniumban fellelt császárszoborláb méretarányos másolata, ő pedig a kicsinyített változat elkészítésén munkálkodik éppen. - Szekszárdon születtem - mondja, amire egyszerre reagálunk, én kérdezem - Babits után hogy színésznőt szeretett-e, ő pedig a még ki sem mondott kérdésre válaszolva, folytatja, de nem színésznőt szerettem. Az ennek nyomán kialakult vidámság és közvetlenség beszélgetésünk végéig megmarad, pedig a Szálkán élő szobrász-restaurátor mindeddig ismeretlen volt számomra, csakúgy, ahogy a Pakson élők többségének, hiszen csupán tavaly ősz óta tartozik a városhoz. A múzeum igazgatója, dr. Váradyné Péterfi Zsuzsanna hívásának eleget téve szegődött el az intézménybe restaurátornak. Azt mondja, jól érezte magát, szerették a munkatársai a megyei múzeumban, ahol 15 évet dolgozott restaurátorként, de úgy érezte, kicsit „belesüppedt” a munkába. Biztonságot adott eddig, hogy közösen hozták a döntéseket, az viszont komoly szakmai kihívás, hogy egyedül kell teremtenie egy restaurátorlabort. - Általában nehezen döntök - árulja el. így volt ez most is, már csak azért is, mert ő egy múltból építkező típus, az értékrendje úgy épült fel, hogy mindig visszatekint. Igaz ez, ha alkot, rajzol, szobrot vagy bármit mivel. Éppen ezért Paks a modem műszaki tudományt jelképező atomerőművével érdeklődési körén kívül esett. Olyannyira nem foglalkoztatják a műszaki dolgok, hogy a televíziót is a felesége állítja be, és a számítógéppel sem kötött még közeli barátságot. Paks azonban igencsak meglepte. A város történelmi magjának olyan hangulata, léptéke van, ami - bár megmagyarázni nem tudja, miért - lenyűgözte. Az itt élő emberek és a munka is nagyon tetszik neki, nem beszélve a kollektíváról, ahova szinte percek alatt sikerült beilleszkednie.- Tetszenek a kollégák, tetszik az intellektusuk, kreativitásuk. Minden szakterületnek van egy felelőse, nincs rivalizálás, mindenkinek van mások előtt tekintélye. Jólesik, hogy engem is befogadtak - fogalmazott. - Minden nap úgy kelek fel, hogy elégedett o vagyok és megköszönöm az Úristennek - o tette hozzá. Tövisháti Béla Szálkán él feleségével és | az ő lányával. Azért költözött ki Szék- ^ szárdról, mert a második emeleti lakásban, ahol szüleivel éltek, nehéz lett volna hódolni szenvedélyének. Nem mintha gazdálkodó parasztemberként akart volna érvényesülni, olyan környezetet keresett, ahol alkotni tud. Nagyon korán eldöntötte, hogy szobrász lesz, kisiskolás volt még, amikor látott egy négyrészes filmet Michelangelóról. Ez csak megerősítette elhatározásában. Ikertestvérével, Andrással együtt művészeti szakközépiskolában érettségiztek, aztán - mint a mesében - háromszor próbálkoztak a főiskolára bejutni kőszobrász-restaurátor szakra, sikertelenül. Mégis mindketten restaurátorok lettek és szobrászok. 16 éve együtt kerültek a megyei múzeumba, s végezték el a Képzőművészeti Egyetem és a Nemzeti Múzeum műtárgy konzervátor, restaurátor képzését. Számos közös kiállításuk volt már, a nagyléptékű munkákban, vállalkozásukban együtt is dolgoznak. Végigrestaurálták már a megye köztéri szobrait. Ahogy Béla mondja, minőségre törekvésük, művészi gondolkodásuk, meglátásuk is egyforma. A paksi múzeum újdonsült munkatársa szobrászként portrémániás, művészeti stílusát a közérthető jelzővel illeti és elárulja, hogy az újat a művészet terén sem igazán tudja befogadni. Amikor restaurátor lett, érett meg igazán, és ismerte fel az utat, amit egyéniségéből fakadóan járnia kell. Munkáját nemcsak ez segíti, hanem a benne rejlő alázat is. A restaurátor nem úgy kezdi, hogy kézbe veszi a műtárgyat és azonnal hozzáfog a rendbehozatalához. Előbb elmélkedik, hogy mennyire szabad a műtárgy életébe belenyúlnia, a hiányzó részeket pótolnia. Ez amolyan lelki vívódás, hiszen a rossz megközelítés akár ötezer év eredményét semmisítheti meg. A lepusztult helyett nem új tárgynak kell születnie, hanem a meglévő állapot rögzítésével, az idő tiszteletben tartásával kell esztétikai értéket teremteni. - Lehet próbálkozni, más utakra menni, de én a régi értékekben hiszek. Vannak örök dolgok, amelyektől nem lehet eltérni. A múltból csak az érték marad meg, ami értéktelen, az elhullik az élet nagy szeméttelepén - vallja. Közel áll hozzá az erdélyi kultúra, fontos számára a magyarságtudat, egyik nagy példaképe Kós Károly, az erdélyi polihisztor. Az ő fiától, Kós Andrástól szabadon idézi a számára máig fontos gondolatot: ha kiteszik egy szobrát valahol és megkérdezik az arra járókat, mi a véleményük az új alkotásról, és ők mondják azt, hogy „miért, hiszen ez mindig is itt volt”, akkor sikerült alkotni az öröklétnek. Türelmesnek és alázatosnak kell lenni, összegzi. Hozzáfűzve, hogy nem tud zaklatott módon dolgozni, mindig keresi a nyugalmat, harmóniát. Nem titkolja, szerencséje van, hiszen örömét leli a munkában, s nemcsak munkahelyén van nyugodt légkör, hanem otthon is. Felesége, akivel nyolc éve élnek együtt, nem szakmabeli ugyan, de lelkületében, habitusában hasonló hozzá, az iránta érzett szeretete pedig az idő múlásával nem fogy, hanem erősödik.- Úgy képzelem, hogy szép nagy kort érek meg, egészségben - reagál nevetve a kérdésre, hogy milyennek képzeli a jövőt. Végül elárulja, hogy van egy nagy vágya tizenkilenc éves korától. - Ha egyszer lenne annyi pénzem, egy gótikus katedrálist építenék, melynek én faragnám meg minden kövét, a legelső cikloptól az utolsó rózsaablakig... Vida Tünde
