Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-02-19 / 4. szám
Paksi Hírnök 18 2010. február 19. A hóból sosem elég Latky a szlovákiai Zólyomtól, míg Forni di Sopra az olaszországi Tarvisiótól egyaránt 60 kilométerre fekszik. Előbbi az Alacsony-Tátrában, míg utóbbi település az Alpokban, a Dolomitok lábánál található. A két, festői környezetben megbúvó kisváros életében az a közös, hogy egy évtizede fogadja a paksi iskolások és óvodások síelni tanuló csoportjait. Lassan úgy érezhetjük, hogy sikerrel pályázhattunk volna az idei téli olimpia rendezéséért, mert amíg Vancouverben kamionokkal és helikopterekkel szállítják a versenyhelyszínekre a havat, addig nálunk ki sem látunk a fehér takaró alól. No de ismerjük az „addig nyújtózkodj, amíg”-ot, így itthon marad a hólapátolás. A Bezerédj Általános Iskola felsősei idén tizenegyedik, a Benedek Elek Mesevár tagóvodája - többször két turnusban a Kishegyi, a Hétszínvirág, és a Napsugár Óvodát is bevonva - nyolcadik alkalommal gondolta úgy, hogy Szlovákiában, illetve Olaszországban léceket csatol és meghódítja a havas lejtőket. Na, de ez nem ilyen egyszerű. Kezdődik a szervezéssel: utazás, szállás, biztosítás, léc- és bakancskölcsönzés stb. Ezek után már „csak” hóbiztos pályák kellenek, amit az égi áldás mellett hóágyúzással garantálnak a helyszíneken. Az első nap a pályák kiválasztásával, a felszerelések ellenőrzésével és a tanulócsoportok kijelölésével telik, majd kezdetét veszi az oktatás. Latkyban és Fomi di Soprában a nebulók megismerkednek a síelés alapjaival. (Mi itthon csak csodálkoznánk, ha annyi hóekét látnánk az utakon, mint külhonban a havas lejtőkön azokban a napokban!) Mivel a gyerekek gyorsan tanulnak, a kanyarodás és a megállás elsajátítása mellett elkezdik élvezni ezt a csodálatos téli sportot és egyre bátrabban és vidámabban hódítják meg a hegyeket. Némi nehézséget az első időszakban csak a tárcsás, illetve csákányos felvonó használata jelent, de egy-két hiba után hegymenetben is simán siklik a léc. A síelés mellett, ha a kicsik megunják a „Hóeke!” és „Kanyarodj!” utasításokat, akkor a pályák melletti hóóvodában szabadulhatnak meg a maradék energiától. A szabadban eltöltött órák után bizony jólesik a vendéglátók által biztosított kényelem és finom meleg étel, majd jöhet az esti játék, mókázás és kacagás. Latkyban nagy sikere van a már hagyományos éjszakai túrának és a szobánkénti színielőadásnak. Szlovákiában síversennyel zátják a hetet, míg az óvodásoknak sívizsgán kell bizonyítaniuk, hogy elsajátították a sísport alapjait. E sorok papírra vetőjének volt szerencséje mindkét helyszínen koptatni a havat, így csak megerősíteni tudom, hogy „a hóból sosem elég - a hegyekben”. Itthon inkább azt mondom: „Hóból is megárt a sok”. -Titti-Gittának, ahogy mondják: se kutyája, se macskája nem volt. Férjétől régen elvált, gyerekeik nem születtek. Amíg dolgozott, munkájának élt: tanított egy általános iskolában. Szerették a gyerekek, de tartottak is tőle - legalábbis így gondolta. - Szigorú vagyok, de igazságos - szokta mondani. Ám, amióta nyugdíjba ment, gyakorta feleslegesnek érezte magát. A kollégáival nem tartotta a kapcsolatot, a régiek közül mindegyik unokázott otthon, a fiatalokkal pedig sosem volt közös témája. Egyedül élt, néha a szomszédasszonya csengetett csak rá, megkérdezni, hozzon-e valamit a piacról. O segítette ki a sűrűn rátörő letargiából is, azzal, hogy felajánlotta: a fiának van egy leselejtezett számítógépe. Köttesse be az internetet, és megnyílik számára a világ... Nem lesz annyira magányos. Gitta nem sokat gondolkozott, és azóta szinte éjt nappallá téve a gép előtt ült. Recepteket keresett, filmeket nézett, és több tucat fórumon beszélgetett - volt ezek között főzőcskézős, kertészkedős és pletykaoldal is, de igazán otthon a 60 feletti nők csapatában érezte magát. Itt az égvilágon mindenről beszélgethettek egymással - anélkül, hogy felfednék valódi arcukat, kilétüket. Nem árulta el ő sem az igazi nevét, soha nem tett fel magáról képet sem, csak egyet: a játszótérről, amit az ablakából látott, és ami régi emlékeket idézett benne, így sokszor azon kapta magát, hogy a számítógép monitoija mögé bámulva csodálja a hancúrozó apróságokat és élvezi újra a gyerekzsivajt. így telt el az idő: nagyrészt a számítógép előtt, szemeit időnként az ablak mutatta külvilágon pihentetve. Gitta Szinte minden óra és perc ugyanúgy folyt, nap nap után, mígnem egyik hajnalban Gittát szokatlan fájdalom ébresztette. Bekapcsolta hát számítógépét és pötyögtetni kezdte betűit a rózsaszín pirkadásban. „Fáj a hátam, lányok. .. A gyomrom is, mintha sokat ettem volna, de nem is ettem tegnap... Gondolhatnám, hogy az epém rendetlenkedik, de hát régen kioperálták. Láttam a tévében egy műsort arról, hogy a hatvan feletti nőket súlyosan fenyegeti az infarktus veszélye... Az is így fáj... Kisugárzik. Lányok, ha nem jönnék többet, hát, akkor annyi nekem...” A mondat végére odabiggyesztett azért egy mosolygós figurát. Alig várta, hogy jelentkezzen valaki, hogy megnyugtassák azzal: én is éreztem már ezt a fájdalmat, és látod, itt vagyok... Ám nem ez történt, valamennyi virtuális barátnője az orvoshoz zavarta. Nehezen engedett a rábeszélésnek. Az orvos megmérte a vérnyomását, EKG-t készített és azt mondta: a szíve tökéletes, a kora, a csontritkulás miatt érez fájdalmat. Gitta szinte boldogan ment haza, bár a szorítás nem nagyon enyhült, de megnyugodhatott. „Megmaradok, csajok!”irta azonnal a fórumba, mihelyt becsukta maga mögött az ajtót. Kortársai lelkendezve fogadták a hírt. Este tízkor is a gép előtt ült, egyik chat-társa panaszkodott a menyére épp. írni szeretett volna neki, de már nem tudott. Elsötétült előtte a világ. Másnap délelőtt a szomszédasszony talált rá, a gép billentyűzetére borulva. A monitoron vilióztak a bejövő üzenetek... Gittát keresték a net-társak, fúrcsállották, hogy nem érkezik tőle válasz egyre aggodalmasabb kérdéseikre. Azóta sem tudják, mi történt Gittával, hiába érdeklődnek felőle - igaz, az idő múlásával egyre ritkábban -, nem válaszol. Rá kellett döbbenniük, hogy hiába tudták legbensőbb titkait, valójában mégsem ismerték őt. Nem tudták címét, telefonszámát, és még valódi nevét sem; nem tudták, hol élt, és hol temették el... Vajon létezett egyáltalán? Sólya Emma