Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-12-17 / 24. szám
Paksi Hírnök 4 2010. december 17. Utravalóról, otthonról Nem beruházásokról meg költségvetésről faggattuk így év vége fele a polgármestert - utravalóról, kihívásról is kérdeztük Hajdú Jánost. — Azt tudom Önről, hogy a Zala megyei Gelsén született, de azt nem, hogy milyen útravalót hozott magával: szigorú vagy felhőtlen gyermekévek kisérték?- Mifelénk a gyereket akkoriban nem ültették a felnőttek asztalához, nem szólhatott bele a felnőttek beszélgetésébe, az meg elképzelhetetlen volt, hogy ő legyen a központ egy rokoni vagy baráti összejövetelen, ünnepen. Pontosan meghatározott feladataim voltak: vízhordás (akkor még a gémeskútról hordtam a vizet), tüzelőhordás, az állatok (lovak, tehenek, disznók, libák, kacsák, tyúkok, kutya, macska) etetése, itatása, boltba járás, udvartakarítás - hosszan sorolhatnám. Ma ezt a felelőtlen liberálisok elítélendő gyerekmunkának minősítenék, de vallom, hogy mindez a javamra szolgált. 14 éves koromra, amikor középiskolába kerültem, teljesen önálló felnőttnek éreztem magam, aki döntésképes és felelős a cselekedeteiért. Tehát: szigorúan neveltek engem, amit ma is megköszönök szüleimnek. — Korán kezdte „harcait”: a hadseregben politikailag megbízhatatlannak minősítették. Megmaradt lázadónak, vagy a korral már némi higgadtság is jár? Mi az, amit ma sem tud tolerálni?- Az ember nemigen változik. És én nem is szeretnék változni! Az uralmon lévőktől mindig elvártam a másokkal szembeni méltányos, kegyes, toleráns, magatartást, a példamutatást. Azoktól pedig, akik a társadalom anyagi értelemben leszakadt rétegéhez tartoznak, az öntudatot, az önbecsülést, a jó értelemben vett alázatot és szorgalmat. Sajnos a társadalom többsége - nem csak hazánkban - komoly szereptévesztésben van. Nehezen lehet elfogadni, amikor egy ember nem a saját szerepe, teljesítménye, lehetősége szerint viselkedik, mond ítéletet másokról. — Az agrártudományi egyetem elvégzése után fiatal gépészmérnökként a Paksi Állami Gazdaság Gyapai Kerületében vállalt állást. Mikor jött el az a pillanat, amikor otthonná vált a város?- Sokan jöttünk ebbe a városba máshonnan. Sokan vagyunk, akik köszönettel tartozunk azért, hogy befogadtak minket. Nem tudom, mikor lettem paksi. Talán, amikor saját kocsi híján bejártam Gyapáról Paksra moziba, angol tanfolyamra - gyalog. Vagy amikor a helyi rendőrség kitüntetett megtisztelő figyelmével mint a nyolcvanas évek végi, akkor alternatívnak nevezett szervezetek egyikének, az MDF-nek az egyik helyi alapítóját? Vagy amikor feleségemmel Pakson 1990-ben házat építettünk? De talán leginkább akkor, amikor kezdtem odafigyelni a gyapai cselédek leszármazottainak szorgalmára, tehetségére, amikor legalább annyit tanultam mérnökként tőlük, mint ők tőlem...- Városvezetőként mit gondol: mi kell ahhoz, hogy egy település ne pusztán lakhely, hanem otthon is legyen?- Tudja, mindig kettőn áll a vásár. Ha én elfogadom önt, ön pedig nem fogad el engem, akkor erőlködhetünk... Paks, nem könnyen, de elfogadta a „gyüttmenteket”. A betelepültek viszont sok esetben olyan igényeket támasztottak, támasztanak a település, a település vezetése számára, amit nem könnyű teljesíteni. A paksiak igényesek. A városvezetés inkább bírálatot, mint dicséretet kap tőlük. De hát teher alatt nő a pálma, tudja... Paks igazi otthonná talán akkor válik majd, hogy ha az itt lakók azért érzik magukénak, mert ők maguk versenyeznek abban, hogy mivel járulhatnak hozzá a település szellemi és anyagi gazdagodásához. Ebben persze a városvezetésnek is van teendője...- A város jól-létéhez mit kell biztosítania a város vezetésének?- A város vezetésének komolyan kell vennie önmagát. Ehhez fegyelem, következetesség, önkontroll szükséges. Szolgálnia és nem igazgatnia kell azt a közösséget, amely bizalmat adott neki. Nyíltan és őszintén kell beszélnie, vállalnia kell a népszerűtlen döntéseket is, hiszen a város és lakóinak biztonságát, jólétét kell szolgálnia, nem pedig pillanatnyi népszerűségre hajtani.- Mi az, ami szíven üti, ami igazán elkeseríti néha?- Már egyre kevesebb, hiszen nem keseregni jöttem, hanem dolgozni. Az hoz ki igazán a sodromból, hogy egyes hatóságok és emberek meg merik tenni, hogy a közösség érdekeit szolgáló intézkedést, tevékenységet, munkavégzést akadályozzák. Ilyenkor dühös vagyok. Aztán lecsillapodok és találok valami megoldást, hiszen azért vagyunk, hogy megoldjuk, ne pedig gyártsuk a problémákat.- Ha azt kérdezem, hogy mi a legnagyobb kihívás, ami városvezetőként Ón előtt áll, mint mondana?- Az egység megteremtése, a közös hang megtalálása a hivatalban és a képviselő-testületben.- Minden embernek kell a sikerélmény munkája során. Önnek mi nyújtja ezt?- A legnagyobb elismerés, hogy meg sem próbálnak „szabálytalant” kérni tőlem, netán „befolyásolni”.- Polgármesternek lenni hivatás. Akad hely, ahol még magánember lehet?- Nem. Aki ezt megteszi vagy megpróbálja, tévúton jár. Egy embernek nem lehet egyszerre több énje! Szerepe persze lehet. Lehet főnök, férj, barát, amatőr borász egyszerre, de a polgármesterséget nem lehet csak úgy levetni, mint kígyó a bőrét, hiszen az nem szerep, hanem ahogyan mondta, hivatás, az ember egyfajta átlényegülése.- Közeledik az év vége. Van lehetőség lélekben is felkészülni az ünnepre, van ilyenkor számvetés az esztendővel, vagy egyszer csak azon veszi észre magát, hogy elmúlt a karácsony, sőt már 2011-et írunk?- Nekem ünnep, ha bíznak bennem, nekem ünnep, ha hiszik a szavam. Nekem ünnep, ha segíthetek, ha megoldást találunk valami fontos kérdésben. Igazi ünnepet nem adhat az embernek Istenen kívül senki, csak önmaga. Ha tette a dolgát, ha a jót szolgálta, ha a békét, a megértést szolgálta. Ha egy kicsit tanító, ha egy kicsit is példa tudott lenni. Dávid
