Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-11-05 / 21. szám
2010. november 5. 15 Paksi Hírnök A dunakömlődi halászcsárda A fotó egy korabeli képeslap részlete, amelyen a halászcsárda még nem nyerte el mai formáját. (Rauth János tulajdona) A Dunakömlődi Halászcsárda helyén emberemlékezet óta működött egy ismert út menti fogadó. Forgalmas helyen állt, félúton a főváros és Pécs között, az országút és a településre vezető utcák kereszteződésében. Nemcsak a falu lakói keresték fel, hanem rendszeresen megálltak s betértek a főúton közlekedők, a piacozó szekeresek is, hiszen a vendéglő udvarán lovaikat megitathatták, megpihenhettek és falatozhattak is egyet. 1946-ban akkori tulajdonosát, Brém Józsefet a többi dunakömlődivel együtt Németországba telepítették, a kocsma a helyi földművesszövetkezet tulajdonába (a szövetkezetek körzetesítése után a paksiéba) került, s megbízott üzletvezetőkkel italboltként működött. Amikor az ötvenes évek közepén Baracskay Sándor Dunakömlődre került (ekkor még Tamai Mihály volt az üzletvezető), az 1953 után elkészült 6-os főközlekedési út forgalma rohamosan növelte a betérő vendégek számát, hamarosan főzni is kezdtek, eleinte csak halat, később aztán ahogy nőtt a vendégszám, a választék is bővült. Tamay távozása után Baracskay vezette a csárdát, a családi gebin (felesége és fia is vele dolgozott) és a jó konyha hamarosan felfuttatta a forgalmat, volt olyan év, amikor a vezető mellett három helyettest (köztük Balogh Istvánt, aki később az étterem vezetője is lett) és 58 alkalmazottat foglalkoztattak, s a vendégek gyakran kényszerültek sorban állni az üres asztalért. Baracskay Sándor Pakson született 1917-ben, az elemi és a polgári iskola osztályait is Pakson végezte. Kényszerűségből választotta a vendéglős pályát, apja családjában halászokat, s más „vízi népeket” találhatunk, az államosításig az ő szülei üzemeltették a dunaföldvári kompot, és sóderbányászattal is foglalkoztak. Az ötvenes évek elején a paksi Birkacsárdában kapott munkát, és Hauszmann János keze alatt tanulta ki a vendéglátás fortélyait, 1955-ben került Dunakömlődre, ismertté tette és haláláig, 1967-ig vezette a környék legnagyobb forgalmú éttermét. A Dunakömlődi Halászcsárda országos hírű akkor lett, amikor nagyszerű üzleti érzékkel a budapesti mezőgazdasági vásárokon is nyitottak egy kihelyezett éttermet, amit Balogh István irányított, ahol a kitűnő halételekkel népszerűsítették a kömlődi csárdát, s kedvet csináltak a tömött autóbuszokkal a budapesti országos mezőgazdasági és ipari vásárokra érkező vidéki látogatóknak, hogy Pécs és Budapest közt Dunakömlődön is betérjenek a csárdába. Az egyre több vendéget kiszolgáló hajdani kocsmát többször is bővíteni kellett, épülete a mai arculatát 1960-ra, a többszöri hozzáépités után nyerte el. Az étterem falát a halászélet jeleneteit ábrázoló falfestmények tették hangulatosabbá. A festő, Szabó Károly, aki eredeti képzettségét tekintve a II. magyar páncélos hadosztály parancsnoka volt, s mint ilyen, okos ember is, a kitelepítést megelőzendő, családjával 1945 után Paksra költözött, s a konzervgyárban egyszerű segédmunkásként helyezkedett el. (Felesége, Olgi néni a Fotó Inotai Imre a halászcsárda falfestményeit megörökítő sorozatából 1963-64-ből. Az asztalnál: Szabó Károly és Inotai Imre. Bezerédjben tanított.) Rajzkészségét a konzervgyári színjátszók díszletfestőjeként fedezték fel, s hamarosan ő is egyike lett a kultúrotthon színdarabjaihoz készített díszletek tervezőjének, festőjének. Ebbéli képességei alapján kapta a felkérést, hogy készítse el a kömlődi csárda falának festését (ekkor már az Építőipari Szövetkezet festő-mázoló szakmunkása volt a szövetkezet Dózsa György úti asztalosműhelyében, az ún. Hungárházban). A karikatúraszerű rajzok nemcsak a halászélet jellegzetes mozzanatait örökítették meg, hanem az étterem vezetőjét és alkalmazottait, sőt magát a festőt is. Miután a „mű” elkészült, Karcsi bácsi megkérte a fotósszenvedélyéről ismert Inotai Imre tanár urat, hogy masinájával örökítse meg az elkészült alkotásokat. A fotózás során ők egy kellemes délutánt tölthettek el, számunkra pedig - legalább a fotókon - megmaradtak a rajzok, hiszen az öreg, vizesedő falú épületben a vakolat, s vele a festés is egyre repedezettebb lett, imitt-amott mállott-potyogott, s a hetvenes évek végén le is kellett meszelni őket. Szabó Károlyék mire nyugdíjasok lettek, visszaköltözhettek Budapestre, s a Dunakömlődi Halászcsárda napjainkban is várja vendégeit. Forrás: Dr. Németh Imre-Somogyi József-Dr Koch József: Paks nagyközség monográfiája, Paks, 1976; Rauth János: Kereskedelem, vendéglátás... in: Paks, a tízéves város 1979-89. Szerk: Hazafi József és Tóth Lajos, Paks, 1989. és képeslapja a Dunakömlődi Halászcsárdáról; Dr. Braun Sándorné: Adatok a Hangya Szövetkezetek működéséről Tolnában, in: Tolna Megyei Levéltári Füzetek II.k. Szekszárd, 2006; Baracskay János, Kochné Inotai Gyöngyi, id. Müller János és Rauth János szíves közlései; Inotai Imre fotói Szabó Károlyról és az étterem képeiről. Kernné Magda Irén
