Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-07-23 / 14. szám
2010. július 23. 15 Paksi Hírnök A dráma tanít Amikor Hefner Erikát megismertem, felnőttekkel alakított színjátszó társulatot - Erika és Vajda Tibor - Korzó Színkör néven. Jó volt akkoriban játszani. Minden alkalommal kaptunk valami egészen újat, amivel addig soha nem találkoztunk, pedig mindannyian, akik odajártunk, fiatal felnőttek, szülők voltunk. Erikát a gyermekkoráról faggatom. A gerjeni nyarakról, a szőkébb családjáról...- Szerettem egyedül lenni - meséli. Csak ültem nagyszüleim vastag falú házában a két ajtó között és egy elképzelt világban kalandoztam naphosszat. Vagy sorba ültettem a babáimat és tanítottam őket az általam ismert énekekre, versekre. Szerettem hallgatni, és csak néztem, értelmeztem a történéseket, a tárgyakat, amelyek körülvettek engem. Hatéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Számomra nagyapám lett a férfipélda, a modell, bölcsességével, humorával, becsületességével... Egészen kicsi, talán hároméves lehettem, amikor először szerepeltem színpadon. Feltettek egy hokedlire Gerjenben a május elsejei ünnepségen és határozottan, bátran mondtam a verset... A paksi általános iskolás évek után Szekszárdra kerültem, a Garay János Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskolába. Talán másodikos szakközépiskolás lehettem, amikor hely- és értékrend-kereső, lázadó kamaszként megszenvedtem a világot.- Csupán udvariasságból kérdezem: mindig pedagógusnak, népművelőnek készült? A válasz meglep...- Orvos szerettem volna lenni. Mégpedig sebész, mert szeretem a radikális dolgokat. Két pont hiányzott a sikeres felvételihez. De nem keseredtem el vagy gondolkodtam sokáig, Pécsre költöztem, beiratkoztam az egyetemi előkészítőre és dolgozni kezdtem az egyetem baleseti sebészetén. Érdekelt, mi történik a lélekkel, amikor egészséges emberből egyetlen pillanat alatt beteg, rosszabb esetben nyomorék ember válik. Meghatározó tapasztalatokat hoztam magammal. Egy évig dolgoztam itt, közben elnéztem a barátnőmet, akit felvettek az orvosira, és elriasztott a mindennapos magolás. A különböző családi körülmények aztán hazaszólitottak. Dolgoztam a rendelőintézetben és verseket mondtam a családi iroda által szervezett esküvőkön, majd rövid idő múlva férjhez mentem, Budapestre kerültem. Ott egy módszertani bölcsődében dolgoztam - tanulságos időszak volt - majd óvodában helyezkedtem el, közben elvégeztem az óvónőképző főiskolát. Közben két fiam született, így már négyen jöttünk „haza” a nyolcvanas években. Mert hiába szerettem a munkámat, gyerekeimet - én akkoriban végtelenül egyedül éreztem magamat és hazavágytam.- Nem a megfelelő életkorban és élethelyzetben, de a társ megérkezett...- Igen. Szerencsém volt. Megismerkedtem Vajda Tiborral, akivel közel húsz éve élünk együtt, szerelemben-szeretetben, közös érdeklődéssel, közös munkában. Megismerkedésünkkor édesanyám csodálkozott, hogyhogy nem ismerem ezt a fiút, hiszen a nagyapáink a legjobb barátok voltak „annak idején”. Én azt gondolom, a két öreg az égben felhőn ülve, borozgatva, jó kedvvel rendezte eggyé a sorsunkat. Tiborral közösen neveltük fel a fiainkat, akik ma már mindhárman felnőttek. Együtt végeztük el a debreceni egyetem művelődési és felnőttképzési menedzser szakát, majd Győrben a dráma- és tánctanár szakot. Közben sokféle közművelődési feladatot láttam el különböző intézményekben: mozit vezettem, népfőiskolát szerveztem, hosszan sorolhatnám - állandóan újító, alkotó munkát kaptam. Szerencsésnek is érzem magam, szép feladatok voltak... De folyamatosan úgy éreztem, tanítanom kell. így kezdtem drámát tanítani először a művészeti iskolában, jelenleg az Energetikai Szakközépiskolában... — Szinte minden korosztályt - a bölcsődéstül a felnőttig - tanított. Melyik a legkedvesebb korcsoport?- A középiskolás korosztállyal szeretek a legjobban dolgozni. Nem annyira az én szempontomból. Nagyon kreatívak, lendületesek és olyan minőségben, ami csak erre a korosztályra jellemző. Úgy érzem, itt vagyok a legfontosabb. Nagyon keresik önmagukat ezek a gyerekek és talán a legkritikusabb időszakot élik meg életüknek ebben a szakaszában. A gyerek sorsát néhány mondattal el lehet dönteni - résen kell lenni, milyen üzeneteket továbbít nekik a felnőtt a megtapasztalt világból... Amikor egy gátlásos gyerek néhány hónap alatt színpadi szereplővé válik - számomra nagyszerű érzés. Szerepjátékokkal tanulnak meg élethelyzeteket, melyeket nem a saját bőrükön kell megtapasztalniuk. A drámapedagógia nem színjátszás, hanem felkészülés arra, hogy bármilyen életszerepbe be tudjanak illeszkedni a tanítványaink. A színház csupán melléktermék ebből a szempontból... Létezik egy dán iskola, mondhatom iskolapélda: érettségizett, fiatal felnőttek számára - akik még nem választottak életpályát maguknak - művészeti iskolát hoztak létre, ahol a központi téma: a színházcsinálás. A fiatalok - miközben színdarabot állítanak színpadra — az összes szakipari munkát is elvégzik, melyek az előadás technikai részéhez tartoznak: asztalos, fénytechnikus, szabó-varró, hangosító stb. feladatokat látnak el, belekóstolnak néhány szakmába s a végén berendezik a színpadot és bemutatják a színdarabot...No, ennek a dán iskolának a magyarországi változatában lenne kedvem dolgozni, alkotni... — Beszélgetésünk végén érdekes tárgyat fedezek fel az egyik polcon: egy elegáns üveg, szalaggal átkötve, benne apró papírtekercsek...- Az évzárón kaptam a tanítványaimtól - virág mellé, mindenkitől külön-külön, „tőlem-neked”. A legszebb ajándék, amit kaphattam... Minden papírtekercsen néhány mondat szerepel, egyet idézek: „Nekem a dráma mindig erőt ad és bátorságot, mert tudom, hogy a drámára mindig számíthatok. Megtanította nekem Erika néni, hogy minden helyzetben merjek beszélni és megvédeni magam. Erika néni mindig őszinte hozzám, és tudom, hogy csak jót akar nekem. Köszönöm, hogy drámás lehetek.” Teli Edit
