Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-04-16 / 8. szám
2010. április 16. 19 Paksi Hírnök Aki látja a fában a hordót Tűzzel, kalapáccsal csodát varázsol a fából, méltó otthont a hegy levének. Csak műhelyében érzi igazán jól magát Siklósi Mátyás paksi kádármester. Amikor egy új hordó elkészül és eljön érte a gazdája, az igazi fizetség az, ahogyan rácsodálkozik, mondja. És hogy mikor hagy fel a mesterséggel? Szavaival élve: ha eljön az a nap, amely után többé nem készít hordót, az csak a temetése napja lehet. A Sárgödör Téri Présháztulaj- % donosok Egyesületének rend- £ hagyó borversenyén találkoztam Siklósi Mátyással. Beszédbe elegyedtünk s kiderült, hogy kádár, mégpedig messze környéken az egyetlen, aki gyakorolja szakmáját és az is, hogy 1989-ben kisipari mestervizsgát tett, ami ritka dolog. Felkerestem hát műhelyében, hogy hosszabban elbeszélgessünk és bemutassam Önöknek. Elmesélte, hogy az első paksi boráldáson belesápadt, amikor meglátta az asztalon álló hordót, így rögvest el is határozta, hogy készit egy alkalomhoz illőbbet. Aztán a második ismét hordókészítésre sarkallta, mert az új mellé nem illett a másik, hát készített neki egy párt. Az egyesület nem hagyta viszonzatlanul kedvességét, tiszteletbeli taggá választották. Sokuknak a pincéjében ott állnak Mátyás hordói finomabbnál finomabb nedűket rejtve. Hivatását „örökölte”, édesapja és nagyapja is kádár volt. A szakmát Pakson tanulta, mestere Leber József volt. Az iskola után szerencsét próbált Budapesten a hordógyárban, de az nem volt az ő világa. Dolgozott az egykori paksi konzervgyár kádárműhelyében, aztán viszszatért mesteréhez. Néhány esztendő múltán egészségügyi okból le kellett tennie a kalapácsot, a „bűnös” az eperfa pora volt. A következő években dolgozott sofőrként, aztán egy műhelyben, de legbelül érezte, hogy az igazi boldogság számára a kádárság. A kilencvenes évek elején visszatért „örökségéhez”. Ma már se szeri, se száma a boros és pálinkás hordóknak, amelyek az ő „gyermekei”. Mindegyiket nagy gonddal készítette, és mindegyikre büszke, ám a leginkább arra a negyvenháromra, amelyek egy szekszárdi pincészet ékei. Mátyás sok évtizedes tapasztalattal a háta mögött ránézésre megmondja, hogy melyik farönkre van szüksége és melyikre nem. Ahogy mondja: látja a fában a hordót. A válogatás után dongákra vágja az anyagot, majd két teljes esztendeig pihenteti. Ez alatt a széltől, naptól kellőképpen kiszárad a fa, illetve az „ég leve” kimossa belőle a felesleges anyagokat. Nála elsősorban tölgyfa pihen, de néha akáccal is dolgozik. Amikor „megérett” az anyag, újraválogatja, majd a dongákból boros vagy pálinkás hordót készít. A két munkaabronccsal összefogott „szoknyát” tölgyfatűz felett előmelegíti, miközben vízpárával locsolja, ekkor a dongák hajlíthatóvá válnak. Ezután összehúzza a dongák szabadon hagyott, alsó végét, amitől a hordó elnyeri formáját. Ezután jöhet a hordó pörkölése. A boroshordó kicsit más, mint a pálinkás. Utóbbit erősebbre kell hagyni, ki van parafinozva mert nagyon jól kell zárnia, hiszen az alkohol nem illanhat el belőle és nincs akkora pocakja, mint „rokonának”, magyarázza Mátyás, akitől azt is megtudom, hogy a jó hordó a súlyáról ismerszik meg. Amelyik olyan vékonyka, mint a tökhéj, az inkább tűzre, mint pincébe való. A jó bor titka ugyanis először is a jó szőlő, másodszor a jó hordó. A jó hordó pedig kiváló anyagból van és tiszta. - Az a hordó, amelyik olyan „szőrös” belülről, mint a macska kívülről, annak nem szabad bort látnia - mondja Mátyás mosolyogva, majd hozzáteszi, hogy nála bizony nem fordulhat elő, hogy penészes hordóban pihen a jóféle nedű. Merthogy maga is készít bort, négyszáz ölnyi szőlejében zweigeltet érlel a nap. Borait a kilencvenes évek közepe óta meg is méretteti, arany, ezüst és bronz minősítései bizonyítják, hogy ugyanolyan gonddal készíti a hordóba valót, mint magát a hordót. Ahogy beszélgetünk, egyszer csak megjelenik Mátyás felesége, Panni két kicsi hordóval, amelyek a boros és pálinkás óriások mellett eltörpültek. Mégis belőlük is valamiféle méltóság áradt, talán mert díszhordók, amelyek az itóka tárolására nem valók, legfeljebb egy ebéd erejéig. Ezek elkészítéséhez nem a tüzet hívja segítségül, hanem egy másik őselemet, a vizet, dongáit ugyanis főzéssel kell formálni. Aztán jöhet a faragás, csupán a csapot és a dugót bízza másra, faesztergályosra. Kiderül az is, hogy a kádár szakma is modernizálódott. Mátyásnak is vannak munkagépei, de műhelyének polcain ott pihennek régi kézi szerszámok is, még egy 1889- ben készült gyaluja is van, amelyet a mai napig gyakorta hadra fog. Többnyire egyedül dolgozik, de ha kell, a felesége is besegít, sőt idősebbik fiuk is megfordul a műhelyben. Ami az utánpótlást illeti, kisebbik fiuk kitanulta a kádár szakmát, ám végül másfelé vitt az útja. Két unokájuk van, a harmadik jöttét éppen most várják, de hogy valamelyikük folytatja-e a családi tradíciót, az még a jövő zenéje. Mindenesetre fiú unokájuk, aki hároméves lesz, lelkesen kalapál, amikor a nagyiéknál vannak. Azért ne higgyék, hogy a szakma és a család mellett más nem fér bele Mátyás életébe. Feleségével szívesen keresnek fel gyógyfürdőket, valamint az evangélikus kórus tagja. Ami a hordókészítést és a hordókat illeti, még egy kérdés nem hagyott nyugodni, mégpedig, hogy vajon hol van a hordó alja és teteje, hátulja meg eleje. Megkaptam a választ, miszerint a hordónak nincsen alja meg teteje, csak feneke, és a két fenék közül az erősebb lesz az eleje, amelyik az égetésnél alul van. Ugye értik? Ha esetleg nem teljesen világos, akkor keressék fel bátran Mátyást, aki szívesen mesél a hordókészítés rejtelmeiről. Kohl Gyöngyi
