Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-04-02 / 7. szám
2010. április 2. 19 Paksi Hírnök Észről és szívről Egy neves debreceni gimnáziumba felvételizett, de elkeveredett a papírja és nem kapta meg az értesítést. Ugyan felvették volna, ám megmakacsolta magát: ő bizony olyan helyre nem megy, ahol így zajlanak a dolgok, és elment a helyi gimnáziumba beiratkozni. - Matek-fizika szakos osztály van, jó lesz? - kérdezték, s ezzel eldőlt a sorsa. A történet így indult Nyírbátorból, s egykori fizikatanárának is köszönhetően egyenes út vezetett a fizikusi pályáig. Az egyetemen végzősként több lehetőség állt előtte, ám sem tanársegédnek, sem pedig kutatónak nem szegődött el, ugyanis ha valamit csinál, annak látni szeretné az eredmé- „ o nyét - így választotta a paksi feladatot^ Hamvas István. Egészen 2003-ig beosztástól függetlenül - akár főosztályvezetőként is - fizikusként dolgozott az atomerőműben, amely tevékenységről azt vallja: egyben a hobbija is. Egyike volt azoknak, akik figyelték, hogyan ég ki az urán, vagy pedig miképp kell átrakni az üzemanyagot a kellő hatásfok eléréséhez - hogy csak egy példát ragadjunk ki a fizikusok teendőiből. Egy-egy megoldandó műszaki feladat kapcsán sok olyan munka született, ami felért egy doktori disszertációval, avat be a pálya szépségeibe. Hogy miért vált „pályaelhagyóvá”? Mint meséli, többször is megkeresték, lépjen feljebb, ám ő nemet mondott. Aztán azon kapta magát, hogy rangidős lett és a többiekkel a háta mögött tolmácsolta a fizikusok konkrét és határozott véleményét bizonyos helyzetekben, ha úgy hozta az élet. Jött a műszaki vezérigazgató-helyettesi felkérés és önmagának nem tudott volna a szemébe nézni, ha nem vállalja, hiszen onnantól joggal kapta volna meg: csak a szája jár, miért nem csinálja, ha jobban tudja. Egyébként már hét éve tölti be a posztot. A 2-es blokki üzemzavart követő vizsgálat mutatott rá annak hiányosságaira, hogy a sok vezetőváltás okán nem tud kialakulni egy azonos elvárásoknak megfelelő társaság, tárja fel az egy helyben maradás egyik hátterét. Mert másik is van: sok döntést fel kellett vállalni az elmúlt évek feladatainak teljesítése érdekében. Vannak látványos tennivalók: teljesítménynövelés, üzemidő-hosszabbítás, erőműbővités. És vannak a láthatatlanok. Nem könnyű időszakban vállalta a vezetéssel járó felelősséget. Nagy feszültség volt a cégnél, bár nehéz szavakkal leírni az akkori hangulatot. Az üzemzavar azokat terhelte meg érzelmileg a legjobban, akik szívükön viselték az erőmű sorsát. Egy olyan munkahelyi légkört kellett teremteni, ahol újra az alkotásé a főszerep. Kinevezését követően összehívott egy olyan értekezletet, amelynek az volt a témája, hogyan tudják újraindítani a 2-es blokkot. Az jött, aki akart, de tele volt a terem. Nem csak emberrel, feszültséggel is. Nem volt könnyű levezetni sem az értekezletet, sem az indulatokat - mégis elindulhatott egy együtt gondolkodás. Úgy álltak fel, hogy nem tudták, miképp indul majd újra a blokk - de egy hét múlva már igen... Hát ez is egy feladat, a nem látványosak - de az annál fontosabbak közül. Egyébként van egy pont a vezető életében - hiába veszik körül tanácsadók, kollégák, szakemberek -, amikor egyedül marad a döntéseivel, melynek felelőssége az övé. Ott áll egy aláírás, amivel ő szentesíti, mi történjen avagy mi ne történjen meg - sorozatban jönnek olyan helyzetek, amelyeket meg kell oldani, s a több járható út közül a legjobbat kiválasztani. Mégpedig úgy, hogy ne húzza az időt feleslegesen. Mikor odakerül hozzá egy akta aláírásra, akkor nem lehet napokat várni vele, mondja a rá váró feladatok kapcsán. Ez elvi kérdés nála, hogy „ne ő legyen a kerékkötő”, taglalja, mivel is telnek napjai. Nem lehet mondani, hogy nem viszi haza a munkát, ugyanis a postát mindig otthon tanulmányozza (kezével egy viszonylag vaskos köteget mutat), mivel jobb „vízszintesben” olvasgatni mintegy két órát. Hát ennyit a hét közbeni szabadidőről, amiről a szintén az erőműben dolgozó felesége azt mondaná, hogy csak az ebédnél találkoznak, meg a vacsoránál. - Ha elvállaltam, ez van - zárja rövidre a témát beszélgetőpartnerem, aki nem rejti véka alá, hogy kiegyensúlyozott és megértő családi háttér nélkül bizony nem tudna maradéktalanul helytállni. Azt azonban nem lehet rá mondani, hogy minden alkalmat megragad, hogy távol legyen - ezt már e sorok írója teszi hozzá. A napi beosztás felől érdeklődvén kiderül: jelenleg Genfben kéne lennie, de várna rá még egy párizsi út, meg Vietnám (a csodálkozó tekintetre kiderül: itt is atomerőművet építenének), ám ezek, mint kiderül, protokoll utak, így elhagyhatók. Hamvas István nemrégiben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetését vehette át több évtizedes eredményes műszaki és tudományos tevékenysége elismeréseként. Gratulációmat csendesen fogadja. Mint megtudom: ilyen helyzetben mindig érez valamiféle olyat, amikor egy „kötelező” visszajelzésről van szó. Ez számára inkább olyan, mint a köszönés, hiszen az is egy bevett udvariassági formula. A sikerélményt jelentheti számára egy elismerő pillantás egy kollégája részéről, egy másik embernek elmondott mondat — egy őszinte visszaigazolás arról, hogy jó, amit csinál. A kitüntetés kapcsán azt reméli, hogy akik elfogadták a rá vonatkozó javaslatot, nem azok miatt tették, akik ajánlották őt, hanem mert valóban látják az erőműves szakemberek és közte az ő eredményeit is. Búcsúzóul a gyerekkorról, az indulásról faggatom: mit kapott útravalóul. Szülei kétkezi munkások voltak, s olyan emberek között nőtt fel, akik egyszerű, józan, becsületes gondolkodással közeledtek a világhoz. Ha valamit el akar érni, és valakit meg kell arra nyerni, hogy egy munkába ne csak az eszét, de a szívét is beletegye, akkor sokat segít a gyerekkorban elsajátított viszonyulás, tudom meg a titkot. Dávid Ildikó
