Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-03-06 / 5. szám
2009. március 6. 15 Paksi Hírnök Kései kezdés, szép feladat A közelmúltban a Pro Artis művészeti iskola fennállásának 35. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi estre érkezett László Boldizsár, a tizenöt éve alakult Cotton Club Singers együttes alapító tagja, egykori paksi zeneiskolai növendék. Negyvenéves korára régi vágya, álma teljesült. A Szegedi Nemzeti Színház vezetése 2008 májusában tartott meghallgatást operaénekesek számára. Az énekesi pályája kezdetén Sik Olga tanárnőnél, majd Berle Rosenberg irányítása mellett éneklő László Boldizsár jelentkezett a meghallgatásra: a Toscából Cavaradossi két áriáját énekelte el a szakmai zsűri előtt, akik a meghallgatást követően azonnal szerződést kínáltak neki. Az énekes elfogadta az ajánlatot, Szegedre szerződött, ahol a színház operatagozatának tagjaként három szerepben próbálhatja ki magát: az Adriana Lecouvreur, valamint A kalózinas című darabban. A Faust előadásra az évad végén kerül sor. A harmincöt éves művészeti iskola ünnepi estje után kérdeztem őt helykereséséről, terveiről, hangulatáról.- Volt egy felső évfolyamos fiú a gimnáziumban, aki előre és hangosan köszönt az elsősöknek: te voltál. Ritka dolog volt ez akkoriban...- Erre emlékszel? Ma is köszönök mindenkinek, akit ismerek. Vannak gyermekkorból visszamaradt szokások, melyeket az ember örökre megtart, különösen, ha azok jó szokások.- Milyen gyerek voltál?- Nyughatatlan. Nézd, folyton játszom az órámmal is: leveszem, felteszem, nem tudok csak úgy üldögélni...- Azt mesélik a kortársaid, akikkel együtt játszottál kisgyermekként, majd később élted a gimnazisták életét kamaszként, hogy te mindig elérted, amit akartál. A terveidtől el nem tértél, s nem átgázolva a környezeteden, megvalósítottad azokat.- Állhatatos vagyok és elszánt. Amit a fejembe veszek, azt minden erőmmel igyekszem megvalósítani. Ez jó, de sokszor előfordul, hogy nehéz helyzetek elé állítom saját magam. Szoktam mondani, hogy én húszra is húzok lapot. Sokszor bejön és természetesen sokszor előfordul, hogy nem sikerül jó lapot húznom. Nem biztos, hogy ez a világ, ami most van, ennek a típusnak, a magamfajta embernek kedvez..., és bár látszólag nem ide tartozik, mégis itt kell megjegyeznem: a mai kor a kultúrának sem kedvez. Mondhatom így is: a jelen kor nem a kultúra bölcsője. Két-három éve érzem úgy, hogy veszni látszik minden érték: a kultúra, benne a zene, az emberi kapcsolatok. A zenekar tagjai minden koncert után dedikálnak, megtisztelik a néző-hallgatókat a személyes találkozással. E dedikálások során érzem, látom, hogy mire képes a zene, a kultúra. Olyan többletenergiákat szabadit fel, melyet azután a hétköznapokban saját és környezete javára fordíthat a koncertlátogató. A mindenkori vezetés feladatának kellene, hogy tekintse a művészetek, többek között az általunk képviselt műfaj támogatását. Új médiatörvényre lenne szükség, mely szabadabb támogatási lehetőséget és feltételt szab a szponzoroknak. Ebben a nagy gazdasági válságban észre kellene venni, hogy a meghatározó kulturális értékek: a zene, a színház, a képzőművészet adhatná vissza az emberek kedvét. A művészetpártolók és művészetkedvelők számára elérhető távolságokat kellene biztosítani a lehetőségeik eléréséhez...- Mi a véleményed a sajtóról? Segíti, egyengeti a jelenkor művészeinek útját?- A média? Ugyan! Majmot csinál belőlünk. Gyakorlatilag nem vagyunk más, mint test és csupán példányszámemelő szerepet töltünk be. Folyamatosan degradálja azt, amiből élünk: a megközelíthetetlenségünket. Fliszen ennek a pályának ez a tápláló ereje. A felkapott félszavak és hírek, melyek a címlapokon szereplő művészeket rosszul sikerült emberi, pénzügyi kapcsolataik tükrében mutatják meg, arra ösztönzik az olvasót, hogy előítéletekkel megerősített, fals véleményt formáljon a közszereplőkről...- Hiszen szerepeltél egy kereskedelmi csatorna „fözős műsorában’’. Nem érzed úgy, hogy eladtad a lelked?- Milyen nagy szavak. Akkor mondhatom azt is, hogy már rég eladtam a lelkem: hiszen ha én egy operaénekes vagyok, akkor mi a csodának bohóckodtam tizenöt évig egy zenekarban?- Operaéneklés. Nem túl kései kezdés?- Függő voltam. A zenekar volt az életem. Felelősséget éreztem a zenekar iránt, ők nagyban függtek az én erős törekvéseimtől, tenni akarásomtól. Aztán adódott a lehetőség, és én tudtam, hogy ez az utolsó pillanat. Igen. Kései kezdés, szép feladat. Az operaéneklés az éneklés csúcsa. A tanárom azt mondta, akkor tudom meg igazán, mit jelent ez, amikor egy áriát énekelek és érzem, ahogy megnyilik körülöttem minden: az az érzése támad az embernek, mintha Istennel beszélgetne... élő kapcsolat alakul ki, olyan tisztán nyílik meg az ember. Az, amit a színpad ad, olyan tápláló, nem tudom semmihez hasonlítani...- Szegedi leszel?- Nem. Szeged csupán egy állomás az életemben. Szeretem a várost, de nagyon szeretnék más helyeken is fellépni, különösen vágyom külföldi szereplésre. Jelenleg - úgy érzem - a helyemen vagyok. Egy három évvel ezelőtt megfogalmazott tervem, vagy nevezzük vágynak, vált valóra. Teli Edit
