Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-12-18 / 24. szám
Paksi Hírnök 12 2009. december 18. A paksi zeneiskola, művészeti iskola, Pro Artis Alapfokú Művészetoktatási Intézmény (ahogy tetszik) harmincöt évének leírása - a kezdetektől napjainkig - az iskolát egykor irányító és vezető Hartmann József emlékei nélkül - hiányos lenne. Mondhatom: bicegne a történet... „Minden Pécshez kötött: a közép-, meg a felsőfokú tanulmányaim is.” - vall magáról az egykori igazgató, majd így folytatja: „Tizennégy évesen ott nyílt meg előttem a világ, ott ragadt rám szinte minden. Tanáraim, a maguk területén országos hírű szakmai tekintélyek voltak. Nagyszerű karmesterek kezei alatt dolgozhattam az operában, a szimfonikus zenekarban. Nem akartam tanár lenni. Harsonásként voltak svéd, jugoszláv zenekari meghívásaim, próbajátékra hívtak az akkori rádiózenekarhoz, amelyik akkor az ország vezető zenekara volt a Ferencsik János vezette Állami Hangversenyzenekar előtt. Egy családi „majdnem tragédia” miatt Tolna megye ösztöndíjasa lettem, így 1971-ben, diplomám kézhezvétele után, Paksra helyeztek. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem borultam ki, de várt az új feladat, először egy tanszakot, majd egy iskolát szervezni (ez később derült ki, és ezért nem engedték megváltani a tanulmányi ösztöndíjamat sem). Bennünket még úgy neveltek, hogy egy feladatban ne a problémát, hanem a megoldást keressük. 1973 őszére sikerült a tanár- és tanulólétszámot a „kvótára” duzzasztani, így 1974 januárjában, egy tanácsi határozattal önállóvá vált az iskola, és kineveztek igazgatónak. 25 éves voltam, és az igazgatósághoz nem volt másom, csak a lendület, meg az álmaimba vetett hitem.” Hartmann József a kezdetektől részt vett a szervezett paksi művészeti oktatásban és nevelésben. Az ünnepi visszaemlékezésen (rendhagyó, szép beszéd volt!) - idén februárban - így foglalta össze tömondatokban(l) az elmúlt harmincöt év történéseit: „A nehéz kezdet után küzdelmes évtizedek következtek, és lett egy XXI. századi iskolánk, négy kiválóra minősített művészeti ággal. Ez a 35 év igaz így is - mint egy amerikai sikertörténet Hollywoodban megfilmesítésre váró forgatókönyve. És itt be is fejezhetném. De közben volt még az a csendes-zajos, kitérőkkel tarkított majdnem kronológia: Az olajos padlójú tantermek, vaskályhák, kétkedő mondatok, kaján pillantások, avítt hangszerek, tanórai javítómű-Hoqy (Jolt...) A 35 éves művészeti iskola hely, csillogó szemű gyerekek, majd a kultúrház, próbák, szájról szájra adott hangszerek, az első megszólalás, négy induló, kolduló körút, évzáróhangverseny. Sóstó, vizes nadrág, pofonok, új tanév, sok gyerek, és háttérben a konzervgyári dobozok. Már négy tanár, majd öt, hat és fél, tanári hangversenyek. Első iskolánk, üres épület, falbontás, téglapucolás, hangversenyterem, WC-tanszék, tanári - az első szakiskolás trombitás fecske. Zánka, kaja nincs, csillagrúgatás, új tagiskolák, gitár-tanár, zenei versenyek, seregszemlék, koncertek. Munkáskórus, őrült pingpongozás, integrációs kísérletek, tájoló hangversenyek, énekórai-hangszerbemutatók, újabb tagiskolák, tanárok, továbbtanuló növendékek, a Hart-Band Ki mit tud? Budapest. És volt város- és »művházavató«. Cseresznyési tábor - először csak magunknak, majd erdélyiekkel, lengyelekkel. Kézi vezérlésű átalakítással egy nagyobb épület, testvérvárosi kapcsolatok kórussal, zenekarral, iskolával - keletre, nyugatra. Kántorképző, jazz-könnyűzene, tükrös termű klasszikus balett, egy új épület megvalósulatlan tervei, az »erkelenzi« arany, erdélyi gyűjtés, népzenesikerek, iskolabusz, szereplések, versenyek. Aztán a megrogyó tető, a lezárt iskola, az irigy erők, meg a »csakazértis«, meg a szülők, és a »fejjel a falnak« idők. Enyhülő görcsök, fesztivál, egyesületi napok, mecénás fenntartó, szalagvágós csodák, jöttek a drámások, a minősítés fájdalma-öröme, a tanári koncertek templomban, színpadon. És a negyedik színfolt a palettán, a képző, és maga ez az év, versenyekkel, szereplésekkel, szinte mindenhol, és minden alkalmon. Ha azt mondanám, hogy az ember valamikor ezt álmodta, hazudnék, de valahogy ilyenre gondoltunk. Maradt egy kérdés: miért? Sokszor beszéltem az Isten mosolyáról, az alázatról, a katedrálisról - talán ezért. Talán azért is, mert el tudtam, tudtuk hinni, hogy ez munka, hivatás, néha megalkuvás, de a »Művészet öröm is...« De legfőképp azért, mert kézen foghattuk azt a sok ezer gyermeket, akik hozzánk jöttek, velünk vannak, voltak, azokat, akik ma is, és holnap este is fellépnek ezen a színpadon, akikkel együtt örülhetünk.” S amikor a kiemelkedő tehetségekről, egyéniségekről kérdezem, igazgató úr az alábbi válasz adja: „Számomra ez nehéz kérdés. Számomra van jó vagy kiváló zenész, tanár, orvos, tudós, író, de egyéniség? Nekem az egyéniség az, aki ahogy csinálja a dolgait, amiben hisz, úgy éli az életét is, legkevésbé sem törődve a konvenciókkal. Nekem Bach egy zseni, akinél nincs nagyobb, de egyéniség Mozart vagy Beethoven, de Bartók is. A lényeg: Loparits Erzsébet két egyetemen doktorált, zongoraművészetből tanít és előad az USA-ban, László Boldizsár- Cotton Club Singers, ma ének-/életművész. Károly Katalin - felsorolhatatlan, amiben részt vett. Pfujd Zsanett fagott művész, MRT zenekar. Lehőcz Alexandra fuvolaművész. Harmath Katalin akadémiát végzett, ma szakiskolai tanár. Vájer Andrea brácsaművész, Mohácsi Orsolya hegedűművész, Károly Ágnes egyetemet végzett karvezető... S még hosszan sorolja, mindazok neveit, akik a pályán maradtak és csendes szorgalommal tanítják a mai generációt a művészet szeretetére és tiszteletére. Teli Edit
