Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-12-18 / 24. szám
Paksi Hírnök 10 2009. december 18. Karácsonyi történet Kárpátaljáról ... a hegyi tájat nézem, erdővel borított hegycsúcsokat. Fából épült kis házakat látok, tiszta vizű kis patakokat, odébb birkanyájat, az út szélén szárított gombát, gyógyteát árusító asszonyokat... Jó lenne elveszni ebben a kárpátaljai szeptemberi nyárban és karácsonyig elő sem kerülni! Fát hasogatni, télre lehozni a padlásról a szövőszéket, újra megtalálni valamit, ami „gyermekkorom zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult”. Zsebeimben mi maradt? Zörgő, suhogó, szaloncukrokat idéző karácsonyok, aztán mostanában a várakozás féltése a múló Időtől - közel negyvenévnyi élet. Bámulom a máramarosi hegyek árnyait, ürülő zsebeimet kutatom és keresem a gyereket, aki sapka és sál nélkül is elvolt a nagy telekben, aki ma már meleg kabátban is fázik a decemberi ködökben, s akinek zsebre dugott kezébe csak kegyelmi pillanatokban akad néhány darabnyi abból, ami valamikor elveszett... Nehezen szállók fel a buszra, mely a hegyekből Viskre visz. Karácsonyig mégsem maradhatok! Szöknék, bújnék vissza az itthagyott tájba de, ahogy egyik útitársamra, Forgon Lászlóra, a viski Kölcsey Ferenc Középiskola igazgatójára nézek, érzem, vele kárpótlásul megbeszélhetek néhány dolgot a világról. Az ő, előző este általa mesélni kezdett életét. A kárpátaljaiak életét. Letűnt időket, régi karácsonyokat. Mégis megvárom a megfelelő alkalmat - gondolom, és beérve Viskre pihenek inkább, gondolkodom, próbálom elterelni az érzéseimet. .. Advent idején találkozunk újra, Pakson. Fáradtabb lett, mióta nem láttam, mégis szívesen mesél: „A totalitarizmus rendszerében nagy figyelmet fordított az állam az értelmiségre. Karácsony estéjén a fenyőfát titokban, sötétített szobában állítottuk és díszítettük fel. Ezért a legtöbb tanár, közöttük igazgatóhelyetteseként én is, lehúzott redőnyök mögé rejtette a karácsonyfát. Szenteste nem volt tanácsos templomba menni. Egyébként, mindenképpen le kellett mondanunk róla, hiszen Husztról, általában éppen karácsony esetéjén érkeztek a vezetők, akik egy arra kijelölt személy otthonában politikai foglalkozást tartottak, Lenin művekről beszéltek - véletlenül éppen az istentisztelet ideje alatt... Aztán az utcára küldtek bennünket, az előzetes beosztás szerint, s fel kellett (volna) jegyeznünk a templomból hazatérők, a kántálók, a gyerekek nevét. Soha nem jelentettünk egyetlen személyt sem. Az iskolaigazgatónk, aki ukrán nemzetiségű volt, soha nem is kérte, hogy jelentést tegyünk - de nem is jelentettünk volna, ebben egészen biztos vagyok. Borzalmas évek voltak. Bár ez a fajta politikai nyomás a kilencvenes évek elején megszűnt, a karácsonyi ünnepeket szabadon és boldogan élhetjük, a rendszer mégis meghagyott néhány olyan személyt, aki ma is a jól informáltságából él...” Igazgató úr a paksi látogatásra magával hozta a fiatal, októberben felszentelt református lelkészt, Jenei Károlyt is, egykori tanítványát. A harmincéves lelkész egészen más karácsonyi történetről beszél: „Én már az enyhébb időszakban nőttem fel, de emlékszem az ünnepi »rászervezésekre«. A legnagyobb dologidőben szüntették be az áramszolgáltatást, kapcsolták ki a villanyokat, hogy ne lehessen elvégezni a karácsony előtti teendőket. Még szenteste is »ránk oltották« a villanyt a templomban, az ünnepi istentiszteleten. Maradt a gyertyafény... Amióta az eszemet tudom, minden karácsony egyformán zajlott, éppen ezért éreztem magam biztonságban a családomban. Az ünnepi istentisztelet után, melyen a család összes tagja részt vett, kántálni indultunk a családtagok otthonaiba. Legelső állomás minden évben nagyanyám háza volt, ahol a családi szájhagyomány alapján átörökített dalok, vagy az énekeskönyvből megtanult énekek hangzottak el, abban a szobában, melyben a karácsonyfa állt. Arcunkat csupán a karácsonyfaizzók fénye világította meg, a lámpát nem kapcsoltuk fel. A közös éneklés után a vacsorához ült le a család, ha kevesen voltunk, akkor tizenheten ültük körbe az asztalt. A kántálás első állomása a nagymama volt, az utolsó pedig dédnagyanyám otthona, aki 1910-ben született. Ebben az évben halt meg szegény. Hosszú időn keresztül, tiszta elmével töltötte ágyban mindennapjait. Amikor karácsonykor megérkeztünk hozzá, - éjfél felé járt akkor az idő - megálltunk az ágyánál, megpihentette rajtunk szemeit, s a végső, nagy számontartás után megköszönte, hogy megjelentünk nála. Ő volt a példaképem minden templom körüli idegenvezetésem alkalmával, aki az utcát, ahol élt, csak nagyritkán hagyta el, mégis öt ország állampolgára volt...” A találkozás boldoggá tett, a beszélgetés szomorkássá. Vagy egészen szomorúvá. Nem kell félni kimondani a szót: szomorúság. Még az ilyen és ehhez hasonló ünnepi pillanatokban sem. Az érzékeny ember szokásos bánatával néztem két új barátomat, akik egy gyönyörű karácsonyi üdvözlőlapot hoztak, Viskről. Forgatom a lapot, nézem a képes és beszédes oldalát, aztán újra csak arra eszmélek: mégis jó lett volna elveszni a hegyek között, egészen mostanáig, karácsonyig, s hallgatni, mit mesélnek dolog közben az emberek. Friss levegőn járni, szabadulni gőgtől, nagyképűségtől, hiúságtól, kényelemtől és felesleges vágyakozástól. Megerősödni, várni az ünnepet. Az Ünnepet. Nem a karácsonyt. Teli Edit Fotó: Teli Edit
