Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-12-05 / 23. szám
2008. december 5. 15 Paksi Hírnök A kihívásokból merít energiát ízig-vérig paksi, eszébe sem jutna elmenni a városból. Három évet volt csak távol, amíg főiskolára járt. Matematika-testnevelés szakos tanárnak készült, de a testnevelés felvételin olyan lázas volt, hogy semmire nem volt képes, így hát lemaradt. Szombat Csilla így került Zalaegerszegre, Pénzügyi és Számviteli Főiskolára. A számok világa mindig közel állt hozzá. Ez szerinte teremtődik, az ember ezzel születik. - Ugyanezt látom a lányomnál is, már óvodás korában állandóan a számok érdekelték - mondja Csilla. Neve az ott töltött tizennyolc évnek köszönhetően összeforrt a paksi munkaügyi kirendeltséggel, pedig bármilyen furcsa, egy véletlen vitte erre a szakterületre. Revizorként kezdett az egykori városi tanácsnál. - Ha jól fogjuk meg, ez nem probléma - reagál a puszta szó okozta ellenérzésre. - Én szeretem, ha ellenőriznek, persze, ha azzal a szándékkal jönnek, hogy segítsenek. Ha azért keresik a hibát, hogy kijavítsák, nem azért, hogy valakit tönkretegyenek - fejtegeti. A véletlenről pedig, ami segített abban, hogy megtalálja hivatását, elmondja, egy beteg kollégát helyettesített a pénzügyi és munkaügyi osztályon. Nem nehéz kitalálni, ő volt a pénzügyes, a munkatársa a munkaügyes. Az önálló munkaügyi szervezet nem sokkal ezután, ’90-ben alakult. Neve, szervezeti felépítése, hovatartozása többször változott, de vezetője, Fedné Szombat Csilla maradt. - Ha az irodalmat nézzük, rég váltani kellett volna, de nekem eszem ágában sincs - szögezi le. Majd az okát is: imádja munkáját. Szereti a változatosságot, ami övezi. Nincs két egyforma hónap, hol a jogszabályi környezet, hol a gazdasági élet vagy az informatika okoz változást. És ez újabb és újabb kihívásokat jelent. Csilla pedig úgy teremtődött, hogy nagyon szereti, sőt néha keresi is a kihívásokat. Ha érzi, igaza van, fejjel megy a falnak. Ezt nem önmagáért, hanem a kollégákért és az ügyfelekért teszi. - A legfontosabb itt, ezen a munkahelyen, hogy aki ide bejön, azt érezze, hogy maximálisan ki van szolgálva - mondja. Össze kell hangolni a humán szolgáltatói munkát és a hatósági szerepet a szigorú törvényi háttérrel. Racionális ember lévén nem álmokat kerget, hanem kitűz egy célt, aztán, ha eléri, egy újabbat. Ezt teszi a családjában és a munkájában egyaránt. Feilné Szombat Csilla mintha a paksi munkaügyi kirendeltség élére született volna. Imádja, amit csinál, ha munkáról van szó, nem ismer fáradtságot. De hiába tűnik úgy, mintha minden energiáját ennek szentelné, hasonló vehemenciával vesz részt a család és baráti kör életében is. A kollektíva jó, de természetesen vannak konfliktushelyzetek, amiket meg kell oldani. Ezek mögött, mint vélekedik, a nagy leterheltség áll. - Megemelem erősen a kalapomat a kollégák előtt, hihetetlen terhet viselnek nap mint nap - fogalmaz. A leterheltség ellenére mindig új ötleten töri a fejét, s bárhol jó kezdeményezésről hall, azon töpreng, hogyan alkalmazhatná otthon. A legnagyobb eredménynek azt tartja, hogy elfogadják, elismerik hivatalukat, amit komolyan érzékel minden oldalról. Csilla hihetetlen energiával végzi munkáját. így van kódolva, apukája, anyukája is ilyen, mindig tudtak tartalékokat előszedni, és mindig tudtak új célokat kitűzni. Kitartásra nevelte a sport is, 18 éves koráig atletizált. Néha persze ő is úgy érzi, elég volt, különösen, ha kudarc éri. Aztán átgondolja a dolgot, s többnyire megerősödve folytatja útját. A biztos családi háttér jelenti a feltöltődési. Félje, Feil József ugyanolyan, mint ő: mozgékony, nyitott, nagyon szereti a társaságot. Gyerekeik, hozzájuk hasonlóan könnyen teremtenek kapcsolatot, bármilyen közösségbe kerülnek, azonnal magukra találnak. Ennek titka édesanyjuk szerint a biztos alap, amit annak a három évnek tulajdonít, amit születésük után velük töltött, és a sok-sok beszélgetés, amit Gábor fia elmondása szerint az egyetemi csoporttársak kuriózumként tartanak számon. Irigylik azt a légkört, ami körülveszi őket. Pedig - mint Pakson sokan tudják -komolyan próbára tette őket a sors. Két gyermekük látássérült. Génhibásak vagyunk, közli a puszta tényt az édesanyjuk. A családban ilyenre nem volt példa, kettejük esetében viszont az orvosok szerint hetvenöt százalék az esélye a látássérült utódnak. Csilláék megtanultak élni ezzel a helyzettel. Segítségükre volt persze a család, ami nagy jelentőséggel bír esetükben. Náluk mindig van egy nagymama vagy testvér, ha valakinek szüksége van rá, s mindenki tud a másik gondjáról-öröméről. Nem ritka, amikor ott sorakoznak a színpad előtt, mert Dóri táncol vagy Gábor zenél. Csilla sohasem álmodott ilyesmiről. Nem azért, mert elérhetetlennek tűnt, hanem azért, mert nem az a fajta. Racionális ember lévén mindig elérhető célt tűz maga elé, majd egy újabbat, s megint újabbat, ha azt elérte. Fia hatéves volt, amikor azt mondta neki, már azzal elégedett lesz, ha megtanul írni és olvasni,. Amikor a ma 22 éves Gábor, aki negyedéves a veszprémi egyetemen, nemzetközi kapcsolatok szakon, ezt citálja, anyja azzal hárítja el, hogy ha az ember eléri a létra alsó fokát, a következőre kell lépni. Amikor hathetes fiáról kiderült, hogy alig lát, nem gondolkodott azon, hogy mi lesz majd később, amikor az az ominózus mondat az olvasásról elhangzott, akkor sem. Szépen sorra lépkedett, lépkedtek közösen azon a bizonyos létrán. Vida Tünde
