Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-10-23 / 20. szám
Paksi Hírnök 4 2009. október 23. Húszéves a rendszer 1990. október 25-re hívták össze az első paksi önkormányzat alakuló testületi ülését. Húsz év távlatából kérdeztünk két olyan képviselőt, aki tagja volt ennek a testületnek, s akik mára messze kerültek a közélettől: hogyan emlékeznek vissza a rendszerváltás paksi éveire, benne saját szerepvállalásukra.- A munkahelyen hallgattuk a rádióban Nagy Imre újratemetését. Orbán Viktor az oroszok kivonulásáról beszélt akkor, amikor az oroszok még itt voltak! Katartikus élmény volt, mindannyian „szerettük egymást” - eleveníti fel ’89 nyarát Szalai-Dobos István. Mikor télen Magyar Bálint tagtoborzón járt Pakson, úgy gondolta: az általa is átélt évtizedekre a liberalizmus ad választ, s többedmagával megalapította a paksi SZDSZ-t. Innét vezetett az útja a város képviselő-testületébe. - A magam fizikai síkján szerettem volna tenni a rendszerváltásért, s azt is reméltem: talán ettől „paksibb” leszek — meséli a fővárosból elszármazott informatikus, akit 30 éve feleségével az atomerőmű szolgálati lakása vonzott a városba, ami nagyon lassan, az először rideg lakótelepi környezettel együtt formálódott otthonná. A kampány időszaka alatt bújta a térképet és tanulta az utcákat. A tenni akarás hangulata a levegőben volt. - Nem voltam abban a helyzetben, hogy ilyen-olyan utca betonozását ígérjem. Amit az SZDSZ a zászlajára tűzött, azt mai szóval úgy mondanánk: átlátható önkormányzat. Egy arra való elképzelés, hogyan tud a legoptimálisabban működni egy kisváros irányítása - az első testületre várt a feladat, hogy az önkormányzatiság alapjait lefektessék. Ami büszkeséggel tölti el - különösen a jogi és ügyrendi bizottság egykori elnökeként -, hogy az általuk megalkotott Szervezeti és Működési Szabályzat kisebb módosításoktól eltekintve ma is ugyanaz. Utólag úgy véli: milyen könnyű dolga volt az akkori képviselő-testületnek. Bár az ország gazdasága épp összeroppanni készült, az akkoriban bevezetett iparűzési adó biztos forrást nyújtott a városnak. - Megengedhettük, hogy gálánsak legyünk, pedig csökkenőben volt a gyereklétszám. Lehet, hogy már akkor össze kellett volna vonnunk a Móra iskolát a Hermannal? - tűnődik. Szalai-Dobos István nem profi politikusnak indult, s ’94-re - ahogy ő fogalmaz - elhidegült pártjától, a liberalizmustól remélt válaszok torzulni látszottak. Városi képviselőként nem érték csalódások, ám mint meséli, az oktatási bizottság elnökeként szembesülnie kellett a pedagógusok azon részének ellenérzésével, amely nem kívánta a változásokat. Nem indult több választáson. Ugyan a valutakeret, a vélemény és döntés nem-szabadsága már lassan a messzi távolba vész, mégis maradt valami enyhe bizsergés gyomortájékon a schengeni határokhoz közeledvén, érzékelteti, milyen is volt felnőni abban a rendszerben. A családtörténetekben tovább kell örökíteni ’89 hagyományát, különben marad a nosztalgia a 3,60-as kenyér után. Az egykori lelkesedést mára szomorúság váltotta fel, mint mondja: félti az unokáját. A gazdaság romokban hever, márpedig a társadalmi tudat gazdaságfüggő, s a rendszerváltás lelkesedése ugyanolyan távol került, mint a nyugati országok elérni remélt életszínvonala. Ami megmaradt: kitört a demokrácia, s ennél nagyobb dolog nem történhetett. Nem köti Pakson eseményhez, ilyen-olyan történéshez a rendszerváltást dr. Vábró László, a felszabadultság érzése, amire emlékszik azokból az időkből. - Kimondhattuk, ami bennünk volt, következmények nélkül - eleveníti fel. A tősgyökeres paksi orvos függetlenként került a testületbe, a KDNP felkérésére vállalta a 8- as körzet képviseletét. A közösségért tenni akarás új értelmet nyert akkoriban, a „hittel és szívvel csináltuk” kifejezést a húsz év sem koptatta meg. A testületre, amely sokféle irányultságú emberből tevődött össze, szívesen emlékszik. Mint meséli, akkor emberibb - talán barátibb - volt a hangulat, viták ugyan voltak, ám nagy dolgokban egyetértettek. Azt azonban meg kellett tanulnia: a döntés közös, az érdek közös, s hiába érkezett körzete megvalósítandó feladataival - első a város. Az akkor eszmélő társadalmi közeg kihívásaival is szembe kellett nézni. (Szalai-Dobos István mesélte: sokkal nagyobb volt a város dolgai iránt az érdeklődés. Tízórás maratoni testületi üléseket követtek nyomon az emberek, a boltban a pénztáros szóba hozta a történéseket. A felfokozott hangulat mára természetesen lecsengett, a város demokratikus működése az életünk részévé vált.) Ma már furcsa visszagondolni, hogy paksiak tüntettek a kiégett kazetták átmeneti tárolója ellen: az éledő érdekérvényesítés még kereste útját. A környezetvédelmi bizottság elnökeként - nem mellesleg sugárbiológusként - nehéz pillanatok vártak Vábró Lászlóra, szembe kellett nézni a városlakók megosztott véleményével, s így képviselni a racionális érveket.- Ami nem sikerült? A paksi lakosoknak áramkedvezményt kieszközölni. Sikerült viszont az akkor készülő Szent Lélek templom építéséhez kétmillió forintot megszavaztatni - eleveníti fel a nagyobb történéseket. Ugyan jól érezte magát a formálódó új világ döntéshozói között, ám nem indult újra, ahogy mondja: „Én a társadalmi munkát letudtam.” Nem minden úgy valósult meg ’89 eszméiből, ahogy azt akkor sokan elképzelték. Legális keretek között sem teljes a véleményszabadság, és nem is következmények nélküli, mondja. Az embereket nem értékként kezelik, a kapcsolat a döntő, nem a teljesítmény. - Erkölcsileg meg kell újulni, a változás a fejekben kezdődik, s csak utána jöhet a gazdasági megújulás. Nem az a baj, hogy sok a milliárdos, hanem, hogy annyi a szegény, s nagy a szakadék - taglalja. Ha majd olyanok lesznek a körülmények, akkor szívesen ünnepelik az emberek 1989-et, véli. Vábró László azonban alapvetően optimista, s a mai helyzetet átmenetinek tekinti. A társadalom átalakulása azonban nem megy máról-holnapra... Ahogy a néhány hónapja elhunyt társadalomtudós, Ralf Dahrendorf mondta: „Egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz hatvan év kell.” Dávid Ildikó
