Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-05-08 / 9. szám
2009. május 8. 15 Paksi Hírnök Egy mosolygós város polgára A mama a körúton vezette a villamost, a papa meg az autóbuszt. Mivel 4.30-kor nekik már kezdődött a nap, így a kis Sándort a szomszédok keltették. Hamar önálló lett, ötévesen már egyedül járt a főváros egyik végéből a másikba. Kilencéves korától igazolt játékos, gyakorlatilag minden labdajátékot kipróbált a röplabdától a pingpongon át a fociig. Előfordult, hogy délelőtt kosármeccsen, délután pedig labdarúgó mérkőzésen volt jelenése. Az igazi szerelem azonban a kosárlabda lett Juhász Sándor számára. Van azonban „polgári” foglalkozása is: gépészként végzett a Bánki Donát szakközépiskolában, s a Ganz Mávagnál műszaki előadóként dolgozott. Mozdonyokat adtak át a vevőknek, s mint kiderült, ma sem lenne gond, ha egy vonatot el kellene indítani vagy leállítani. Szívesen emlékszik vissza a középiskolás évekre, ahol nagy tudású tanárok oktatták többek között sok gyakorlati tudnivalóra a diákokat. Lánggal-ívvel hegeszteni, csavart esztergálni, fogaskereket mami, sorolja a szakma akkor elsajátított fogásait. A kosárlabda azonban mindvégig jelen volt az életében, s mikor egy sérülés miatt véget ért az élvonalbeli szereplés, akkor más minőségben tűnt fel a pályán. Első edzői papírját 63-ban szerezte a TF-en. Volt a kosárlabda szövetség országos szakfelügyelője, a magyar válogatott szövetségi kapitánya, nemzetközi bíróként bejárta a világot, végül kikötött Pakson, ahova edzőként került, s ahol most az Atomerőmű Sportegyesület ügyvezetőjeként megy nyugdíjba. Utolsó napjait tölti az ASE csarnokban lévő irodájában, mikor meglátogatom: relikviahegyek, átválogatásra váró kupacok, még gyakran csörgő telefon - de már minden elrendezve, előkészítve az utódnak, Kovács Antinak. Juhász Sándor önként döntött úgy, hogy nyugdíjba vonul, mint mondja, inkább még akkor, mikor marasztalják, mint mikor már úgyis küldenék. Mi lesz ezentúl a névjegykártyáján, szegezem neki a kérdést, mire dobja fogyóban lévő golflabdáit. - Ha eltalálom, nagy öröm, ha arra megy a labda, amerre én akarom, még nagyobb, ha bemegy a lyukba, az a legnagyobb - osztja meg a golförömöt. Másféle sikerekről is faggatom, de annyi minden megadatott sportpályafutása során, hogy nehéz lenne felsorolni, mi mindennel díjazták őt, a sportegyesületet, s a benne sportolókat, de a csillogó szemek, a lelkes szurkolók ugyanilyen eliselőkap egyet, melyen a Magyar Golf Szövetség elnökségi tagjaként szerepel. Azért marad elfoglaltság. A háromszoros senior Magyar Kupa győztes, most az Európa-bajnokságra készül. Tagja a húszfős keretnek, ám 12 tagból áll a csapat, s most versenyeken kell bizonyítania, hogy kijusson az augusztusi bajnokságra. Most már lesz ideje erre koncentrálni, s nem fordulhat elő, hogy a munka miatt lemarad az indulásról. Első ütőit az USA-ból hozta, ahol 16 ezer pálya van, s úgy gondolta, valamit tudnak, ha ennyien játsszák. Gyakorlása helyszinéül a paksi strandot választotta, ahol a nyári szezon után, ősztől tavaszig ütögetett a zsombékok között, s a kerítésre könyökölve várta, hogy egy épp arra járó visszamerést adnak. Minden himnusznál elered a könnye, lehet hogy befele sír, de folyik, mesél a soha nem múló érzésről, egyegy sportesemény kapcsán. Edzőként került 1990-ben a városba, ami mint meséli, nem az a pálya, amivel gyökeret lehet verni bárhol is. A „gyütt” azonban nem ment - maradt azóta is Pakson. Három évvel később ugyanis elvállalta az ASE ügyvezetői megbízatását, s még aznap beiratkozott a számviteli főiskolára, hogy vezetőként tudja, mit is takarnak a számok. Pár éve egyébként legidősebb diákként a rekreációt végezte el a Testnevelési Főiskolán, ahol nem tudták mire vélni, hogy az egykori tanár úr hogyan kerül az iskolapadba. A miértre rövid a válasz: „mert érdekelt”, s hasonló arra is, hogy mi vonzotta a szomelié végzettséget adó tanfolyamra („mert szeretem a bort”). Lehet, hogy a nyugdíjas évekbe még egy golfedzői képzés is belefér... Beszélgetőpartnerem számtalan érdekességgel tud szolgálni. Például, hogy létezik egy képességfejlesztő találmány, amit kosárlabdaedzéseken használnak, s amit ő talált fel, vagy hogy pontosan emlékszik, miről beszélgettünk nyolc éve az irodájában, mivel minden eseményt megjegyez, vagy hogy gyorsolvasó, és óránként 100- 120 oldalt elolvas, sőt ha ránéz egy oldalra, azonnal tudja, hol van benne helyesírási hiba. Vajon mindig olyan, amilyennek látom, az a Juhász Sándor, aki mosolyog, vicceket mesél, vagy van más arca is? Mint kiderül, egy autogén tréning sokat segített abban, hogy akár bíróként a pályán állva ki tudja kapcsolni a rázúduló külvilágot, de egyébként van másik arca is. Erről felesége tudna mesélni, mikor egy rossz golfutés után magát ostorozza keresetlen szavakkal félje. De magát, nem a körülményeket, s nem másokat. Szerinte egyébként a mosolygásjellemző Paksra, s ha valakit barátságosan üdvözöl, a viszonzás sem marad el. S, hogy marad-e a városban? - Feladataim vannak, nekem kell a szaunában vicceket mesélni - feleli erre. Búcsúzóul megajándékoz egy könyvvel, amit egykori nagyra becsült edzője írt, aki a hátán vitte le az emeletről, mikor sérüléssel kórházba kellett mennie - volt kitől tanulnia. Kapok egy könyvjelzőt is, ami Kozmann Gyuri nemrégiben megjelent könyvéhez készült, és a Juhász Sándor által kiválasztott idézet szerepel rajta: „...aki nem tud ellazulni, az nem tud megfeszülni... ”. Igyekszem észben tartani. Dávid Ildikó
