Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-01-09 / 1. szám
2009. január 9. 15 Paksi Hírnök Eletek és sorsok nyomában A híres paksi embereket akkor kezdte „gyűjteni”, mikor a város helytörténeti tankönyvét írta. Kislexikonnak szánta a könyv végére, ám az írásmű így is kétszer olyan hosszú lett, mint tervezte a kiadó, ezért lemaradt ez a bizonyos lexikon. - A tankönyvből sem tudtak húzni — mondja mosolyogva arra célozva, hogy bizony nekünk, a Paksi Himök szerkesztőinek is feladta néhányszor a leckét, hiszen megadott karakterszám ide vagy oda, a mondatok olyan szorosan csimpaszkodtak egymásba, hogy abból bizony kivenni nemigen lehetett. S ez még mindig csak egy rövid kivonata annak, amit egy-egy emberről öszszeszedett. Pedig sokszor minden mondatért meg kellett küzdeni, elő kellett csalogatni levéltárakból, az Országos Széchényi Könyvtárból, vagy akár élőszóból, emlékekből. S, hogy miért is lett „pótkávé” a szépirodalom? A feldolgozott életutaknál, sorsoknál mélyebb érzelmeket egyetlen kitalált történet sem tud visszaadni. - Ez a lételemem - mondja, majd nevetve hozzáteszi: - Tulajdonképpen az öregasszonyok is szívesen pletykálkodtak mások életéről, én is ezt űzöm kutatási témává nemesítve. Ugyan nem kevés idő és anyagi ráfordítás volt, hogy akár napokat töltsön az ország másik szegletében, ám mint mondja, inkább erre költ, mint Cavintonra, neki ez tölti ki nyugdíjas éveit. Sokat kapott ő is a kutatásai során. Például, mikor a segítőkész könyvtáros vagy levéltáros az ott töltött napok alatt a saját életútjába is bepillantást engedett. - Hihetetlen, hogy milyen súlyos problémáktól terhelt életek vannak, s mégsem engedik eluralkodni rosszkedvűket, teszik a dolgukat. Ilyenkor az ember a saját sorsát is jobban tudja becsülni - tűnődik el. Pedig ez a sors sem volt mindig az, aminek most látszik. Bizony a házért, az első autóért, a három gyerek felneveléséért meg kellett küzdeni - akár tanítás után a paradicsomföldön, vagy a fűszerpaprikát istápolva. Pedig szentül hittem volna, hogy jómódú polgári család a háttér. Hát félig-meddig az is. Az egyik nagypapa Volt úgy, hogy három napig ült egy könyvtárban, hogy rátaláljon arra a két mondatra, ami még az életrajzhoz hiányzott. A kutatómunka, amit néhány éve múzeumpedagógusként hivatásaként űzött, mára hobbijává vált. Ugyan lapunk hasábjain búcsúzik a „Híres paksiak, paksi hírességek” rovata, ám a sorozatban szereplő életutak bővebb kiadásával könyv alakban találkozhatnak majd. Sok mindenről beszélgettünk ennek apropóján a szerzővel, Kernné Magda Irénnel, többek között arról, hogy milyen volt a '60-as években tanítónak lenni, vagy milyen a XXI. században nagymamának, de az is kiderül, ma már miért „pótkávé” számára a szépirodalom. ugyan dunaszentgyörgyi tehetős család sarja, a gazdagság azonban a háborús kötvényekkel együtt lett semmivé. Ezt követően pékként dolgozott, ám mint vendéglátóm meséli, munka után Jókait olvasott. - Nálunk délután mindenki olvasott. A nagypapa vigyázott az unokára, míg én átugrottam a szomszédos könyvtárba - meséli. A tanári pályát sem azért választotta, mert nem vették fel máshová. Akkoriban respektje volt. Egy somogyi kis faluban kezdte a pályát, ahol tanítóné asszonynak szólították, minden disznótorba hivatalos volt, és akadt szülő, aki kezet akart csókolni a pályakezdőnek. S ez nem csupán neki szólt, minden tanárt megilletett a tisztelet. Hogy hova tűnt mindez? Egy kicsit mindenki hibás, a társadalom, ami nem fizeti meg a pedagógusokat, s azok a kollégák, akik nem értelmiségként élnek.- Az elmúlt húsz évben nem volt olyan nagy kiállítás Pesten, amit ne láttam volna- mondja. S arra sem találunk választ, hogy miért ugyanazok az arcok tűnnek fel minden paksi kulturális rendezvényen... - A világ nagyon megváltozott, az emberek félnek egymással igazán beszélgetni, hiszen öten állnak ugrásra készen valakinek a munkahelyére. Az is szörnyű, hogy a politika szabja meg az irányvonalakat, barátságokat - sorolja. Beszélgetésünk alatt többször elhangzott: saját útját járta, nem volt népszerű, nem kereste senki barátságát, kínosan ügyelt a függetlenségére. A kérdés, hogy lehet egyáltalán függetlennek lenni? - Nem állitom, hogy mindig sikerül, de törekedni kell rá. Sok hátránnyal jár és magányossá tesz, de ugyanakkor szabaddá is - állítja. Ahogy fogalmaz, soha nem volt annyi ideje, hogy odaálljon mások „bandaháborújához”. S ha már az időnél tartunk: ma már öt unokája is kitölti azt. Diótörőt kaptak karácsonyra, amolyan igazi, festett fabábut. Internetes adok-veszek oldalon jutott hozzá, ahol olyan ajándékot keresett, amit mástól úgysem kapnak, hiszen nehéz felvenni a versenyt játékok tömkelegével. — Elviszem őket a balettelőadásra, egy kicsit így is készülünk a Diótörőre - meséli. Legyen másképp is megközelíthető a varázslat, ne egyensziruppal leöntött, céloz a mostani harsány mesevilágra, ami unokáit is elérte. Mint mondja, mellé kell tenni mást is, hogy a gyerek választani tudjon. Amit ő tud nyújtani: klasszikus mesék, mint például a Vitéz László Kemény Henrik előadásában. Saját passziójának is hódol: gyalog járkel a városban, hiszen így mindig szembe jön valaki, akivel néhány szót vált. A könyv anyaga is készülőben, ami a városi könyvtár égisze alatt jelenik majd meg. További tervek? Még nem tudni, de minden bizonnyal lesznek majd. Dávid Ildikó
