Paksi Hírnök, 2008 (17. évfolyam, 1-24. szám)

2008-12-19 / 24. szám

2008. december 19. 19 Paksi Hírnök Szívügye a paraszti kultúra Sokan emlékezhetnek még rá: a Tűzvirágban kezdte, a fővárosi Honvéd Táncszínházban folytatta, ahol már több éve annak, hogy szólótáncosként debütált. A napok­ban Budapesten, a Művészetek Pa­lotájában Bornemissza Gergely­ként perdült táncra - és fakadt dalra, ugyanis ez utóbbit is eseten­ként megkívánja a táncszínházas szerepkör. A szívéhez legközelebb azonban az autentikus néptánc áll, amelyért akár Erdélybe is elmegy, hogy rögzítse, gyűjtse a hajdani lé­péseket. Appelshoffer Jánosnak a tánc az élete, s az, hogy őseink ha­gyatéka ne merüljön feledésbe. Mindig kalapban jár, szereti a régi dolgo­kat. A rézcsatos övét, a posztókabátot, s az otthonában sorakozó tárgyakat, letűnt ko­rok emlékeit. Ha az a szúette szuszék me­sélni tudna - amelynek már nevére sem emlékezünk, csupán nagyapáink szóhasz­nálatában fordult elő. Tévedés ne essék, a 25 éves fiatalember nem a múltban él, ám magáénak érzi a hagyományokat. Öt éves kora óta táncol. Focizni nem akart, hát így sikerült, foglalja össze „pá­lyája” elejét, amihez valószínűleg Regina nővére is hozzájárult, aki ugyancsak a Tűz­virágban ropta. Mikor János Gyönkre ke­rült a hatosztályos gimnáziumba, akkor még abba akarta hagyni a paksi táncpróbá­kat, de marasztalták. Olyannyira, hogy igen fiatalon, 12 évesen felkerült a „nagyok” kö­zé, így a hétvégi próbákkal megoldódott a hétközbeni távoliét. Aztán középiskolában már nem volt kérdés, hova felvételizik. Bár szülei nem művészpályát szántak neki, de nem szóltak bele döntésébe.- Nem sok más lehetőséget kínáltam - emlékszik vissza. Persze büszkék egy-egy előadás láttán, vagy amikor állami ösztön­díjat nyert egyedüliként az előadóművész kategóriában, s talán ma már az is meg­nyugtatja őket: ebből a nem szokványos el­foglaltságból is meg lehet élni. János a Ma­gyar Táncművészeti Főiskola hallgatója­ként került a budapesti Honvéd Táncszín­házhoz, ahova felvételizni kell, ám őt úgy hívták soraikba. Egy táncművésznek élete álma, hogy egy hivatásos csapatban helyet kapjon, és ott szólót táncolhasson. Ez már többször megtörtént, most a bevezetőben említett Egri csillagokon túl, a Ludas Matyi címszerepében is láthatjuk, hallhatjuk (pél­dául január 15-én a dunafoldvári művelő­dési házban). A „hallhatjuk”-hoz kapcsoló­dó csodálkozó kérdésemre elmeséli: bizony ő is izgult, mikor Vikidál Gyulával vagy Varga Miklóssal kellett egy színpadon dal­ra fakadnia, ám ha a szerep ezt kívánja, nincs mit tenni. Illetve van, még Presser Gáborhoz is járt énekórákra, mikor egy da­rabjukhoz ő írta a zenét. A honvédos kulisszatitkokról egyébként annyit, nem úgy épül fel egy előadás, hogy bejön a vezető és megmutatja a koreográfi­át: „ez van, ezt kérem”. Persze van egy ve­zérfonal, ám közösen gyúrják össze, bele­építve az egyéni improvizációkat is. Ez utóbbihoz azonban folyamatos szinten tar­tás kell. Ez alatt János azt érti: újabb és újabb táncokat, lépéseket sajátít el. Akár itt­hon, akár Erdélyben szívesen keresi fel, ugyancsak táncos párjával együtt a falvak öregjeit, akik aztán hosszú-hosszú beszél­getések alatt újraélik fiatalságukat, a régi bálokat, s egyszer csak megmozdul a láb, s újra előjönnek a régi lépések is. - Felvesz­­szük kamerával, vagy egyszerűen csak meghallgatjuk és bennünk marad - meséli. Szívügye a paraszti kultúra megőrzése, s hogy a régi szórakozási módok ne merülje­nek feledésbe. Ma már a tévé, számítógép és sok egyéb más háttérbe szorítja az egykori hagyomá­nyokat. - Ha valakinek születésnapja van, tíz emberből kilenc a „Happy Birthday To You”-t énekli, pedig mennyi más köszöntő létezik! Csak István-napra van vagy har­minc - sorolja. Amit ő megtanul, azt pró­bálja átadni a páijával együtt létrehozott, mintegy 70 főt számláló Dunafoldvári Ör­dögszekér Táncegyesületben is. S még va­lami mást: a gyerekek szeressék meg, s ne felejtsék el az ősi kultúrát. Itt sem a koreog­ráfia az első. - Szórakozzon, mint egy bá­lon, tegye magáévá a lépéseket, érezze a táncot. Mikor sajátjának érzi, jöhet a kore­ográfia - avat be. Jelenleg az ötödik jubile­umát ünneplő dunafoldvári együttessel egy különleges produkcióra készül. A „fekete kötény” legendáját szeretné tánclépésekben feldolgozni, amelyet a földvári asszonyok viseltek hajdanán. Hogy miért is lett ez a kötény fekete, az kiderül majd a nyárra ter­vezett előadásból. A főállás és e mellett János óraadóként dolgozik a dunafoldvári művészeti iskolá­ban, s tanítja a bölcskei néptáncosok több csoportját is. No meg készül a januári Or­szágos Szólótáncfesztiválra, ahol két éve különdíjjal jutalmazták, de most a legjob­baknak járó „Aranysarkantyú” minősítésre hajt. Nem mellékesen nősülni készül és építkezik Dunafoldváron, menyasszonya szülővárosában. Karácsonyhoz közeledvén a betlehemezést elevenítik fel az Ördögsze­kér táncosaival, akikkel ismerősöket, bará­tokat járnak majd körbe. Vajon megmaradnak-e hagyományaink - tűnődünk el együtt a jövőn. - Mikor az egyik táncosomat gúnyolják, mert néptánc­ra jár és az „lányoknak való”, akkor elszo­morodom, pedig a magyar néptáncnál ke­vés férfiasabb dolog van. Ugyanakkor, mi­kor 3-4 napon át táncházzá alakul a buda­pesti sportaréna, és tömve van azokkal, akik táncolni akarnak, akkor mégis azt gon­dolom, van ennek jövője is, nem csak múlt­ja - mondja János. Ő teszi a dolgát, átadja, amit fontosnak tart, aztán azok is átadják, s valahogy mindez tovább él majd. Dávid Ildikó

Next

/
Oldalképek
Tartalom