Paksi Hírnök, 2008 (17. évfolyam, 1-24. szám)

2008-11-21 / 22. szám

Fotó: Szoffenouer Ferenc 2008. november 21. 19 Paksi Hírnök Főállásban nagypapa Ugyan már nyugdíjas, mégis minden reggel ötkor kel, hogy megetesse az állatokat. Ha nem lenne a háztáji gazdaság, bizony nagyon hiányozna számára a mun­kahelyi élet - aktivitásban azonban most sincs hiány. Ha újra kezdené, megint parasztember lenne, de nem biztos, hogy ismét elvállalná a Dunamenti Szövetkezet vezetését, amelynek 20 évig volt az elnöke. Az már nem csak a szakmáról szólt, mondja, de nem taglalja tovább az irányítással járó nehézségeket. A földhöz, állatokhoz való ragaszkodást a génjeiben hordozza, s kevés szebb dolgot tud elképzelni, mint mikor egy lo­vat megsimogat az ember. - Mindezek fölött csak egy dolog állhat: a család - vallja Száraz István. Miután hajnalban ellátta az álla­tokat, megnézi a tévében a „Gazdakört”, hiszen az infor­mációk nélkülözhetetlenek egy gazdálkodó (no meg egy érdek­lődő ember) számára, reggeli után pedig elolvassa a napi saj­tót. Nem lehet a szobában ülni és nézni a négy falat, tudni kell mi történik a világban, mondja. A beszélgetés során kiderül: naprakész agrárhírekből, s elképzelései is lennének, mit lehetne másképp - ez azonban már egy másik társalgás témá­ja lehetne. Nincs már olyan életcélja, hogy megfordítsa a világot, nem akar más dolgába avatkozni. Minden héten elka­nyarodik a szövetkezeti major fele, elbeszélget, de tanácsot csak akkor ad, ha kémek. A jö­vőt illetően egyvalamitől még­iscsak tart: ha 2013-ban meg­szűnik a moratórium, nehogy a külföldiek felvásárolják a ter­mőföldeket. Ugyanakkor opti­mista, s hiszi: annyi mindenen keresztülment már ez az or­szág, a jelenlegi helyzetből is talál majd kiutat. Egy azonban bizonyos: ha egy családot ve­szekedés emészt, az nem jut előre - ugyanez igaz egy kö­zösségre, s az országra is. No de kanyarodjunk vissza a napi rutinhoz. Az állatokon kí­vül ad elfoglaltságot a 250 tőke szőlő, s az ötven gyümölcsfa is. Megcsodálom a kismalaco­kat, sajnálkozom a levágásra ítéltek fölött, ám megállapí­tom: igencsak jó soruk van ad­dig. Magyarországon egy kiló súlygyarapodáshoz 3 és fél ki­ló takarmány fogy, Dániában ugyanezt 2 és fél kilóval érik el, meg itt az Üstökös utcában. Pontos etetés, ugyanaz a takar­mány, rend és tisztaság, tudom meg a kulisszatitkokat. A délelőtti teendőket követő­en a nagypapa megy az unokáért az óvodába. Ezt követően együtt ebédel a család (lányai is, hiszen mind­egyik a szülők közelében ma­radt), a délután pedig az uno­káké, olvasgatásé, míg fél öt­kor ismét kezdődik elölről minden, s ha befejezte a kinti dolgokat, máris eljött az este. Tévét nem nagyon néz, kivéve híreket, azokat azonban külön­böző irányultságú csatornán. - Előfordul, hogy nem egyfor­mát mondanak, az ember pró­bálja helyre tenni a dolgot, s kiszűrni az igazságot - mond­ja. - Nem hiányzik a nyüzsgés, a közösségi élet? - kérdezem, mire rávágja: nem. Felesége mosolyogva csóválja a fejét: dehogynem.- A gyerekeim úgy nőttek fel, hogy alig láttam őket. A három unokámnál már másképp sze­retném - szögezi le határozot­tan. A szülőnek az a feladata, hogy biztosítsa a megélhetést a családnak. A nagyszülőnek már egészen más: a nagyma­mával kenyeret dagasztanak az unokák, vele fára másznak, s szívesen sürögnek az állatok körül is. Eljárnak gombászni, vagy sétálni a határba, de min­dig „rakománnyal” jönnek, összeszedik a szemetet, lim-lo­­mot, mert azt a kicsi is tudja már: a következő generációk­nak is meg kell őrizni a földet. - Mindennap elmondom az unokáknak, hogy legfontosabb az életben a család - meséli, s hozzáteszi: — A feleségem tette ilyenné a Száraz családot, ő a legjobb társ, anya és nagyma­ma. Nagy boldogság számára, hogy két lánya közelükben akart maradni, s szeretné, ha az unokák sem távolodnának el. Kitárult azonban a világ, sok­szor máshol találnak megélhe­tést a fiatalok, ezért bízik ab­ban, hogy megépülnek az erőművi blokkok, és itt tartják az inakat. Sok mindenről tudna mesélni még. Azokról az időkről, mi­kor fiatal agrármérnökként a tehenészeti telep vezetője lett, s a hajnali négy órás fejésre már kint volt, és este nyolckor adta le a napi jelentést. (Az üzem valaha második lett az országos tejtermelési verse­nyen.) Arról, hogyan maradha­tott meg rendszerváltás után is a szövetkezet, amely életképes volt, és ahol a tagok jól érezték magukat. Arról, hogy míg a megyében sorra mentek tönkre a tehenészetek, addig a paksi térségben alakítottak egy tej­­szövetkezetet, ami ma is mű­ködik, ugyanúgy, ahogy a me­zőgazdasági beszerző-értékesí­tő szövetkezet. A nyugdíjba vonulása előtti utolsó, egyik legaktívabb évéről, amikor 15 ezer tonnás gabonatárolót épí­tett a Dunamenti, hatvan szá­zalékos állami támogatással, s aztán a bértárolás is visszahoz­ta a beruházás árát. Ez már a múlt - a jelen az unokáké.- Én az egyszerű parasztembert szeretem - vallja Száraz István. Családcentrikus, tisztességes, nem akaija a másét, s megadja a tiszteletet a másiknak, sorolja. Mint mondja, az hogy igazgató lett, nem számít, az embert úgyis a végzett munkája alapján ítélik meg... Dávid Ildikó

Next

/
Oldalképek
Tartalom