Paksi Hírnök, 2007 (16. évfolyam, 1-24. szám)
2007-11-09 / 21. szám
10 VELÜNK TÖRTÉNT Az én kis Buddhám Megjelent Laszlóczki Valentina Én kis Buddhám című könyve. A név paksiak számára ismerős hangzása nem véletlen, férje tősgyökeres paksi család gyermeke. Laszlóczkiék most éppen Portugáliában élnek, Imre a lisszaboni követségen dolgozik. Felesége rövid ideig tanított a Vak Bottyán Gimnáziumban. Nemrégiben kiadott könyve országos visszhangot váltott ki. A kötetben Down-szindrómával született fiáról, életükről ír. Valentina 1985-ben ment férjhez Laszlóczki Imréhez, akivel a Moszkvai Lomonoszov Egyetemen ismerkedett meg egy egyetemi rendezvényen. 1986 nyarán átköltözött Magyarországra, férje szüleihez, akik paksiak. Valentina a Vak Bottyán Gimnáziumban dolgozott orosz-német szakos tanárként. Egy évig egyedül élt anyósáéknál, miközben félje utolsó éves egyetemista volt, illetve Imike fiával, aki 1987. februárjában született Szekszárdon. Az Én kis Buddhámat ő ihlette. A ma húszéves Imi ugyanis Down-szindrómával született. Édesanyja a szülőágyon megfogadta - persze csak az első, mélységes döbbenet után -, hogy mindent megtesz az ő boldogságáért. Mivel Laszlóczki Imre a Külügyminisztériumban dolgozik, a munka révén több évet külföldön töltöttek. Öt évet Líbiában, két évet Kuvaitban, négyet Moszkvában, s immár harmadik esztendeje Portugáliában élnek. Valentina soha nem tervezte, hogy könyvet ír, hiába biztatta erre Imike tanárnője, később pedig a férje is. - Nem gondoltam, hogy valaha is eleget teszek e biztatásoknak. Novellákat írogattam saját kedvemre, a barátaim kedvéért. Az egyik novella a két fiamról szólt volna. Elkezdtem írni, s utána már nem tudtam megállni - idézi fel. A kéziratot férje biztatására küldte el egy ismerősnek, aki történetesen az Európa Kiadónál dolgozik főszerkesztőként. 0 Nagy Miklós, a kötet szerkesztője. Neki is tetszett az írás, de mivel az „Európa” kifejezetten szépirodalommal foglalkozik, a Palatínus kiadót javasolta. Ók rögtön elvállalták a könyv kiadását a téma aktualitása miatt.- Számomra fontos volt, hogy a könyv még az idén megjelenjen. Egyrészt Imike júniusban befejezte a szakiskolát és megkapta a szakmunkás bizonyítványát, örömöt akartam szerezni neki, másrészt 2007 az európai esélyegyenlőség éve - mondja Valentina. A könyvről megjelent cikkekben és az ismerősök körében gyakorta elhangzott vélemény szerint az édesanya kiírta magából a húsz éves keserűségét. Ám Valentina szerint ez nem teljesen így van. Sőt, egyáltalán nem így. - Nem mondom, hogy könnyű volt, sokszor sírtam a fáradságtól, a kétségbeeséstől, néha úgy éreztem, hogy tényleg nincs remény, de nem keseregtem. Minden nehézség ellenére teljes életet éltünk. A fiam adott erőt, ha elfáradtam. Az ő sikereinek örültem. S ott volt a másik fiam is, aki szintén sok örömöt okozott a családnak, tökéletesen beszél három nyelven, hegedül, gitározik, verseket ír, már van egy-két saját szerzeményű dala - teszi hozzá az édesanya. A könyvvel - mint elmondta - szerette volna ráirányítani a figyelmet arra, hogy Magyarországon a társadalom nem készült föl a fogyatékos emberek elfogadására, az ún. integrációra. Sokat beszélnek róla, a média egyre többet foglalkozik a témával, az állam új rendeleteket hoz a fogyatékkal élő emberek érdekében, javul a mozgássérült emberek helyzete, ami mind nagyon jó, reményt keltő, de Valentina szerint az emberek fejében még gond van. Ahhoz, hogy megváltozzon az ország, elsősorban meg kell, hogy változzon az emberek mentalitása, az értékrendnek helyre kell állnia. Valentina elárulta lapunknak, hogy a fejlett nyugati országokban kicsit más a helyzet, mint hazánkban. - Itt az emberek élnek és hagynak élni másokat is. Természetesnek veszik, hogy vannak olyan emberek is, akik segítségre szorulnak, és segítséget is nyújtanak nekik, anélkül, hogy hálát várnának érte. Itt elképzelhetetlen olyan helyzet, hogy az egészséges gyerekek szülei kampányt szerveznének a fogyatékkal élő gyerekek ellen, hogy „megvédjék” tőlük a saját csemetéjüket, amiről szintén írtam a könyvben - mondja. A tolerancia, a segítőkészség hiányát a könyv írója szerint neveléssel lehet pótolni. Az embereket tanítani kell a szeretetre, jó példákat kell bemutatni. Ezt látszik alátámasztani az a levél, melynek részletét lapunk olvasóival is megosztja Laszlóczki Valentina: „...számomra is (aki azt hittem magamról, hogy mindenféle másságot, mely nem rosszindulattal párosul, teljes mértékben el tudok fogadni) a könyved egy olyan plusz érzelmi töltődést adott, hogy a minap a villamoson alig bírtam megállni, hogy ne beszélgessek egy Downszindrómás kislánnyal, akit az anyukája kísért és nagyon kedvesen beszélt hozzá, és a kislány folyamatosan mosolygott (rám is). Amikor leszálltam, éreztem, hogy legalább a vállát meg kell érintenem, hogy érezze, hogy én is szeretem őt.” A könyv másik célja az volt, hogy az édesanya átadja tapasztalatait a hasonló szituációban lévő embereknek, hogy megmutassa nekik, milyen jó dolog - és eredményes is - nem „keseregni”, hanem szeretni és értékelni azt, amit ők is kaphatnak a saját gyermeküktől, ahogy ő kapott és kap Imikétől. A kérdésre, hogy tudott-e teljes emberként a másik gyermekével foglalkozni, megfelelni a rengeteg elvárásnak mint anya, diplomatafeleség, a következőképpen válaszolt: - Igyekeztem. Hogy sikerült-e? Erről inkább a férjemet és a fiamat kellene megkérdezni. Bálint írt is a könyvben egy egész fejezetet. Tudom, hogy voltak hibáim, volt, amit most másképp csinálnék, de a lényeget biztos, hogy nem változtattam volna meg: ugyanúgy szerettem volna Imikét, ahogy most szeretem, és nem sajnáltam volna rá akár még egy életet sem. 0 az én fiam, az én kis Buddhám. Vida Tünde Fotó: Laszlóczki
