Paksi Hírnök, 2006 (15. évfolyam, 1-22. szám)
2006-10-20 / 20. szám
14 1 956 Megbélyegezve évtizedeken át Mutz János bácsi - amennyiben egy férfiről szabad ilyent mondani - tüneményes teremtés. Unokája azt írta egy gimnáziumi dolgozatában, hogy valószínűleg a vele történtek tették keménnyé. Találkozásunkkor cseppet sem mutatkozott szigorúnak, vagy éppen morózusnak, sokkal inkább jó humorú, kedves embernek. Pedig nem volt, s ma sincs könnyű élete. idézi fel, majd - olybá tűnik, szó szerint idézi a főhadnagy megalázó szavait. Elővesz egy régi képet, Nyesev Istvánnal állnak rajta. - A Tumpek fényképésznél készült - teszi hozzá. A következő évek nem voltak egyPéter utcai házában rend és tisztaság, mégis azonnal árulkodik a szoba, ahol fogad, egyedül él. Felesége beteg, az idősek otthonában ápolják, lányai férjhez mentek, saját családjuk van, de ennek ellenére minden nap meglátogatják, gondoskodnak róla. János bácsi 73 éves, hétfőn Szekszárdra megy, hogy átvegye a kitüntetést, amit azért kap, mert ő is '56- os. Ma azt mondják forradalmár, s - talán - azt tartják, hős. Sokáig persze nem így volt. János bácsi nem rest, szívesen beszél életéről. A FŰSZÉRT-nél dolgozott, ’56 októberében Budapestre vittek élelmet, visszafelé cukrot, élesztőt hoztak. Két sofőrrel mentek, ő volt a kocsiparancsnok. Az utolsó fuvarral november 3-án indultak el. Aztán 1957 tavaszáig nem jöttek haza. Itthon nem sok hír volt róluk, ők alig valamit tudtak az itthoniakról, elhurcolták őket Ungvárra. Ám addig sok minden történt. A Kilián laktanyában érte őket november negyediké, s ők hamarosan a harcvonalban találták magukat. Innen egyenes út vezetett a vagonokba, s a Szovjetunióba, jött a kihallgatások sora, majd a megbélyegzés. Mutz János úgy beszél róla, mintha tegnap lett volna. - A régi dolgokra emlékszem, csak azt ne kérdezze, mit ettem tegnap vacsorára! - mondja nevetve. Majd sorolja - néha szinte percrőlpercre - mi történt vele alig 23 esztendősen. - Szombaton jöttünk haza, hétfőn mentünkbe a hadkiegre -szerűek. Amíg fizikai munkásként dolgozott, békén hagyták, ha magasabbra akart törni, az orrára koppintottak. Neki nyolc forint volt az órabére, másoké tíztizenkettő. Amikor megkérdezte, miért, azt mondták: te meg vagy bélyegezve, ellenforradalmár voltál. Szerencsére mindenütt akadtak együttérző emberek, vagy ahogyan ő mondja, mindig találkoztak szolidaritással. Ez egyszer az életüket mentette meg, máskor jobb munkát jelentett, vagy éppen azt, hogy lekerült kartonjáról a Nyugatra szökött szöveg, ami persze nem is volt igaz. Szülei sokáig azt hitték, Kanadába ment. A rádióban ilyenkor szokásos volt üzeneteket közvetítetni, s hallottak olyat, hogy Jancsi üzeni Kanadából, jól vagyok. Ennek ellenére nem adták fel, rendszeresen jártak Budapestre kutatni az ő és társai nyomát. Végül az indiai nagykövetségen kaptak annyi tájékoztatást, hogy valóban sok embert elvittek a Szovjetunióba. S ezzel megint visszakanyarodunk az '56-os eseményekre. November negyedikét szinte percről-percre idézi fel. Aztán hatodikát is, amikor a szovjetek kezére kerültek. Most már nyugodtan beszélhet róla, nem úgy, mint hazajövetele után, akkor nem lehetett szóba hozni.- Most is írom az emlékirataimat, az unokám is erről írt dolgozatot. Régen volt a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” Ennek mintájára rendezték a„Ki tud többet 1956- ról?”-t a gimnáziumban. Arra írta meg az én történetemet - meséli. János bácsinak végül mégiscsak sikerült, megbélyegzettsége ellenére, szakmunkásvizsgát tennie, s tisztességgel nyugdíjba mennie. - Elismernek, kitüntetnek, a nyugdíjamat is szépen megemelték, s emelik is minden évben, de kárpótolni, mindezt kitörölni az életemből nem lehet. Míg ezt mondja, meglepően kiegyensúlyozottnak, sőt mi több, jókedvűnek tűnik. - Sokszor én is elkámpicsorodtam - árulja el. Percig sem vitatom, van miért. Vida Tünde Fotók: Vida Tünde (fent), Tumpek Fényképészet (lent)
