Paksi Hírnök, 2006 (15. évfolyam, 1-22. szám)
2006-04-20 / 8. szám
MOZAIK 13 Húsvét után A tavasz legjelesebb ünnepéhez, a húsvéthoz számos hagyomány kapcsolódik, jóllehet ezek többségét már csak az emlékezet őrzi. A húsvéti ünnepkör a virágvasárnappal kezdődik, ezt követi a nagyhét, húsvétvasárnap és a húsvéthétfő. Persze ez így roppant egyszerűnek tűnik, ám ha a naptár nem jelezné piros betűvel, komoly gondban lennénk, merthogy a húsvét mozgó ünnep. Kiszámolni, pedig nem is olyan egyszerű! A tavaszi napéjegyenlőségből, azaz március 21-éből indulunk ki. A húsvét az ezt követő holdtölte utáni első vasárnapra esik. (Ha pedig viszszaszámolunk hét hetet, máris megvan a farsang ideje.) A húsvéti ünnepkör első napja tehát virágvasárnap, ezen a napon tartották a kiszehajtást. A kisze, kiszőce vagy kiszevisze (esküszöm nem én találtam ki) a tél jelképének tartott, menyecskének öltöztetett bábu volt, amit egy fiatal lányokból álló csapat végighordozott a falun, majd elégetett vagy vízbe dobott. Ekkor volt szokás az is, hogy az asszonyok vékony gallyakkal megcsapkodták a lányokat, miközben azt mondták: „Mind menjetek férjhez” (hogy ezt minek szántak - jó vagy rossz kívánságnak -, azt nem tudom). E napon szentelték meg a barkát, majd a szemeket feltűnő helyre, kéményre, kapufélfára tűzték, bízva abban, hogy a villám meg a jégeső megretten a „szentelmény” látásától. (Mivel a barkát én birkának olvastam, teljesen egyetértettem a régiekkel abban, hogy a szentelt birka szeme a kapufélfára tűzve több, mint ijesztő'. A barkát személy szerint nem tartom túl félelmetesnek). A húsvéti előkészületek nagycsütörtökön kezdődtek. Ilyenkor kereplővel jelezték az idő múlását, mondván a harangok Rómába mennek. (Legközelebb nagyszombaton szólalnak meg újra.) Nagypénteken, Jézus kereszthalálának napján tartották a legszigorúbb böjtöt. Ezen a napon különös jelentőséget kapott a víz! Betegségelhárító, tisztító erőt tulajdonítottak neki. Úgy vélték, aki napfelkelte előtt megfürdik, azon nem fog a betegség. A negyvennapos böjt nagyszombaton véget ér, a feltámadási körmenet után sonka és főtt tojás került az asztalra. Szokás volt ezeket az ételeket először a templomban megszenteltetni. Az asszonyok a már megáldott ételekkel szinte rohantak haza, mert az a hiedelem járta, hogy aki gyorsan ér vissza, az ügyes lesz a munkában is. (Ez a versenyfutás látványnak sem lehetett utolsó, a férfiak roppant mód élvezhették, abban biztos vagyok.) Húsvétvasárnap a kereszténység egyik legszentebb ünnepe. Ezen a napon nem illett dolgozni, seperni, varrni, állatokat befogni, de még főzni sem. Néhány helyen ekkor került sor a húsvéti határjárásra. Ilyenkor a falu aprajanagyja megkerülte a falu határát, hogy az így körüljárt földeket megoltalmazzák, elzárják a kártevő szellemektől. (Szent György napja nekem jobban tetszik, akkor ugyanis kizárólag a szőlősgazdák vonultak ki a határba, méghozzá pucéran...) Húsvéthétfő máig megmaradt szép hagyománya a locsolás. Ez azonban nem egyházi, hanem kifejezetten világi szokás. A férfiak és a legények ilyenkor megöntözték a lányokat, korábban nem szagos vízzel, kölnivel locsoltak, hanem, mint az ünnep egykori neve - vízbe vető vagy vízbe hányó hétfő - is mutatja, egyszerűen vízbe dobták a kiszemelt hajadonokat. Ennél némileg enyhébb változata a kútnál vödörrel történő mosdatás. Ezután a lányok, asszonyok megvendégelték a férfiakat tojással és szalonnával. Szokás volt a legényeknek locsolóverset mondani, amiért cserébe festett vagy írott tojás járt. A piros tojás a szerelmes lány érzelmeit tükrözte virágnyelven, így nem kellett kimondani, hogy mit érez a legény iránt. (Hát, vízbe dobás után talán jobb is, hogy nem mondta ki!) A tojásfestéshez régebben hagymalevelet, zöld dióhéj főzetét, vadkörte- vagy vadalmafa héját, gubacsot használtak. Gyakorta burkolták be a tojást levéllel, s úgy tették a festékbe, így a csipkézett levél helye világosabb maradt. A tojások „írásának” legismertebb módja azonban a viaszolás. A kívánt mintát olvasztott viasszal rajzolták meg, s a tojást ezután tették a festékbe. A színes tojásról a viaszt letörölték, így rajzolódott ki a minta. Karcolással készültek a vakart vagy kotort tojások, de még nagyobb ügyességet kívánt a patkóit tojások készítése. A tojásra írt mintáknak helyi elnevezése is volt, a tolnaiakra sajnos nem találtam rá, ezért meg kell elégedniük néhány Somogy megyeivel: tökmagos, békalábas, dobköteles és kákán pillés. Én, ez utóbbi mintát választottam az idén, aki eljött és meglocsolt, kapott is belőle! Hahn Szilvia Széles Klára új könyve Széles Klára Lelkünkre így ül ez a kor. Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral 1956-2004 című könyvét olvasom. (A paksi születésű irodalomtörténész fontosabb kötetei: Reviczky Gyula poétikája és az új magyar líra, Vajda János kismonográfia, Szeged-Kolozsvár 1955-1992. Kortársi szemle az erdélyi magyar irodalomról, A létté vált hiány. Esszék tanulmányok, Van-e értelme a műelemzésnek? (Ha van, mi az?) Hálás utókor? Tanulmányok, esszék.) „Olvastátok ezeket a verseket?” Ezzel a kérdéssel robbant be az akkor paksi egyetemista Széles Klára egyik szobatársa a szegedi diákotthonban 1956 őszén, kolozsvári bölcsész kortársuk, Lászlóffy Aladár verseiről lelkendezve. Nemsokára levelezés kezdődik a kritikusnak, irodalomtörténésznek és költőnek készülő két fiatal között. „Hihetetlen, ironikus helyzet - írja 2002 tavaszán a kötet szerzője - alig párszáz kilométerre egymástól, fejlett közlekedési rendszerrel mégsem volt megoldható az, hogy felkereshessék egymást. Csak leveleik juthattak át a határon. (Azok se mindig.) Pedig a második világháború után kialakult zónák közül ugyanahhoz tartoznak: a „vasfüggönyön belülihez”. Széles Klára kortárs krónikásnak tartja magát, könyvét pedig különös „olvasó-naplónak”. Az egymásra és a születő költészetre figyelő költő és olvasó levelezésének középpontjában a megélt időszak s főként az irodalom áll. Pályakezdőből lassan pályavégzővé váló két ember életútjának rajza is ez a könyv. Remit Tenda Fotó: Molnár Gyula
