Paksi Hírnök, 2001 (13. évfolyam, 1-52. szám)

2001-09-06 / 36. szám

2001. szeptember 6. 7. oldal Azon a csendes, estéli órán, amikor konyhájuk­ban ültem, váratlanul rámtört a panaszáradat.- Hiába no, koman­­dérolni köll ükét, mer’ anél­kül ezek nem tudnak sem­mit. Mondom is nekik öleget, ej, ej, drága gyere­keim, az odáig még rend­ben van, hogy majd elszó­lít a Teremtő, de véletek mi lesz, no, ezt mondjátok meg? Felelni se tudnak, még a választ is tűlem vár­ják. Csak a gond és a gond - sopánkodik Kriszti­na néni, s nagy időket, nagy történéseket látott szemével bánatosan kém­lel.- Most éppen mi a baj?- A csibék meg a kis­­kácsák. Mondom nekijek, gyerekek, most köll meg­venni a napos-baromfit, ha már ültetni nem tudunk, mert ugye tisztára meg vannak zavarodva a tikok, kotyogni kotyognak, csak nem rogynak fészekre. Máskor ilyenkor én már ültettem kotlósokat, el vol­tak itt, a konyhában, igaz, hogy szaguk van, mert rit­kán szállnak le a fészekről piszkítani, de éngemet nem zsenírozott, ha az ember akar valamit, hát áldozzon is érte. Szóval, mondom, ha már keltetni nem tudunk, legalább ven­nénk, de már most, men­ten és mindjárt. Úgy szép ám, ha farsang farkára ki­kelnek az első csibék. És az a valami, legelsőnek jelentkezni a piacon a rán­tani valóval, mert annak ára van. Úgy ám, úgy bi­zony. Eh - keservesen le­gyint -, ezeknek beszélhe­tek, hallgatnak, mint süket disznó a búzában. Nem értik ezek, hogy mi a csí­zió. Ugye' itt volt a disznó­vágás is. Győztem min­dent beszerezni, és ugye milyen jól jött a saját ter­mésű paprika, amit a kert végibe magunknak ültet­tünk. Arra se köllött kiadni a pézt. Mer’ ezek minden­re csak azt mondják, hogy vegyünk, elmegyünk a boltba és veszünk. Hah, még ilyet. Mintha legaláb­bis vas-vellával dobálnák be hozzánk a pénzmagot. Vagy ugye, hogy mást ne mondjak, itt vannak a ma­lacok. Mondok, gyerekek meg kell ükét karikázni, mert éppen olyanok lesz­nek, mint az anyjuk, máris böködik a padlatot, ámbá­tor igaz, mert hogy kicsik, még nem tesznek kárt, de ha az anyjukra hajaznak, akkor egy hónap múlva itt fel lesz dúlva az egész ficeráj. Majd, mama, majd, maga csak nyugodjék. Nyugodjak? Ezt meg ho-Varga S. József Gond gyan értsem? Minden az én vállamon nyugszik. Fő­zés, sütés, vasalás. Mindig azt kérdi a lányom, no, anyám, mára mi lesz az ebéd? Szabad egy asszo­­nyi személynek ilyet kér­dezni? Mi? Hát mi? Az, ami a kamrában mutatko­zik, ahhoz kell nyúlni, csak abból tudhatunk ká­­szolítani valamit.- Krisztina néni, meg tud felelni a lánya kérdésére?- Már hogyne tudnék. Én, mindig, mindenre megtalá­lom a megoldást, és ha csak két szem krumpli is lenne a portán, abból is feladnám délére a főtt ételt - homlokához kap -, most meg, a rossebb bele, elkezd itt nekem csöpögni a csap. Hallom ám a múlt éjjel is, hogy kipp-kopp, kipp-kopp, olyanformán kotyogott, mintha tán kot­­lós szólna. Vagy nem is - szemét szemembe fúrja -, inkább tán harkály, hogy tán fakopács az, ami ko­pogtat. Nevettem, hogy milyen bolond az ember lánya, ha már így megvé­nül, mint én. Fakopács éj­jel? Nohiszen, olyat én még nem láttam. Reggel mondom is a vejemnek, annak a böszme nagy em­bernek, hogy ejnye, te, fiam, mi böstörködik, ott a fürdőszoba irányába, avagy hogy mi fitetett ott éjnek idején, szakadatlan. Nevettek, mert hogy a csap volt az. Most itt van, ez is a nyakamba sza­kadt, hogyan szerezzek immáron szerelőt? Vagy tán álljak neki, szedjem szét és csináljam meg magam? Nincsen rá erőm, ámbátor az akarat Paksi Hírnök I Pák* váró* £• ■ környék lapja j;'j megvan bennem, mert teszem én, teszem én a dolgot, de hát egyszerre mindeniket nem lehet, olyanformán vagyok, hogy soha se érek tán a végire. Most meg itt a lucerna­mag is. Hogy hát nem le­het kapni. Aj, az áldóját, hát akinek az a dóga, mért nem gondoskodik. Juj, juj - két tenyerébe temeti arcát -, nem is tu­dom, mi lenne ezekkel itten, ha én nem volnék nekik. Metszeni kéne, le­mosni rézgálicos permet­­tel a fákat, azt az öreg ágárcát meg a kerítés tö­­viből ki kéne vágni. Majd, mama, mindég csak ezt papolják. Most mondd meg - keservesen néz hogyan álljak neki kivágni azt az ágárcát? Mert ezek, ahogy én látom, ar­ra számítanak, hogy majd a mama. Mármint hogy én. És a metszés? És ak­kor nem is beszéltem még a ganéról, mer’ ugye ahhoz is hozzá kellene nyúlni, akkora forma a dombja, mint egy sátorte­tős ház, és ugye a kukori­ca alá nagyon jó volna erősíteni a földet... Majd én, majd azt is én. Ugye, megjött a villanyszámla, nem voltak itthon, én meg nem tudtam a pénzmag­hoz nyúlni, most azon eszelek, hogyan lesz az kifizetve? Hogyan? Aggodalmasan kérde­zem:- Krisztina néni, jól ér­tem, nem tud a pénzhez nyúlni? Eldugják maga elől?- Rossebb bele, dehogy dugják. Nyolcvanöt évesen ugyan mire vennék el belüle? De hát tudod, hogy nem bírok menni. A pénz­beszedőt meg nem küld­­hetem a láda fiához. Ej, ej, bizony, bizony - szól maga elé -, tíz esztendeje, hogy nem tudok egy lépést se tenni, ide vagyok láncolva az ágyhoz, mint kútágas­­hoz a kutya. De ha lega­lább nyugtom volna, de nem. Minden gond az én vállamon nyugszik. Győ­zöm mondani nekik, hogy mit és hogyan köllene csi­nálni. Hálátlanok. De majd megtudják ám, hogy ki voltam, ha már nem le­szek. A Városi Művészeti Iskola pótfelvételt hirdet réz- és fafúvós szakokra. Zeneszerető gyermekek jelentkezését várjuk 3. osztályos kortól: trombita, kürt, harsona, tuba, klarinét, furulya szakokra. Jelentkezni személyesen a Városi Művészeti Iskolában (Paks, Deák Ferenc u.9.) lehet szeptember 10-11-12-én 14.OO-tól 18.00 óráig. Tóth Ferenc országgyűlési képviselő: „Ipkeztem komolyan venni a munkámat” (Folytatás a% 1. oldalról!) — Képviselő Úr! Hogyan telt az idei nyár? — Az elmúlt évek alatt nem volt sok időm pihenni, de ezt egy csöppet sem bá­nom, hiszen szeretem csi­nálni azt, amivel foglalko­zom, mondhatnám úgy is, hogy a munkám a hobbim és a szórakozásom. Mivel azonban legalább huszonöt éve nem voltam a felesé­gemmel kettesben nyaralni, a kérésének engedve végül úgy döntöttünk, hogy idén egy teljes hetet töltünk el a horvátországi Crvena Luka üdülőtelepen. Mindketten megtaláltuk a kedvünkre való vízpartot, hiszen a fe­leségem inkább a homokos tengerpartot kedveli, én pe­dig a sziklás, mély vizet. Napközben a tengerparton voltunk, este teniszeztünk, így tökéletesen sikerült kipi­henni magunkat. Őszintén szólva ez az egy hét elég is volt, a végén ugyanis már nagyon vártam, hogy újra dolgozhassak. — Ha jól tudom, az el­múlt hónapokban öröm és bosszúság egyaránt érte... — Valóban. Minden apró dolognak tudok örülni, így örömre többször volt okom, mint bosszúságra. Ez utóbbi alapját az egyik hazai bulvárlap kellemeden újságcikke képezte, az ügy azonban szerencsére na­gyon gyorsan tisztázódott. Mivel természetemnél fog­va jóhiszemű vagyok, utó­lag is csak azt tudom mon­dani, hogy minden bizony­nyal tévedés, nem pedig rosszindulat képezte a cikk alapját. — Mire számít a jövő hé­ten kezdődő parlamenti ülésszak során? — A héten már megkez­dődtek a bizottsági ülések, a mi bizottságunk, tehát az oktatási és tudományos bi­zottság a magyar nyelv vé­delméről szóló törvénnyel foglalkozott elsősorban. A hétköznapok tapasztalatai alapján mindinkább bebizo­nyosodik, hogy a magyar nyelvet törvényi szabályo­zással védeni kell, hiszen sok furcsa, idegen szót használunk, ami egyáltalán nem tesz jót a nyelvnek. Próbáljuk megvédeni ezt a szép magyar nyelvet! Ezen­kívül az oktatással, a fel­nőttképzéssel, az ifjúságvé­delemmel, és az uniós csat­lakozással kapcsolatos több törvényt is át kell te­kintenünk ebben a plenáris ülésszakban. Nagyiramú munkatempóra számítok, hiszen jövőre valószínűleg már nem ülésezik a Parla­ment. — Hogyan ünnepelte au­gusztus 20-át? — Mivel általában elég sok meghívást kapok, rangso­rolnom kell a különféle ren­dezvényeket, s ebben nagy szerepe van Hum Péterné irodavezetőnek, aki összeál­lítja számomra a napi prog­ramomat. Az idei augusztus 20-i ünnepen is több he­lyen, Pakson, Duna­­földváron és Németkéren jártam, de a legtöbb időt ez utóbbi településen töl­töttem, ott ugyanis én mondtam az ünnepi beszé­det. — Készül-e a jövő évi vá­lasztásokra? — Talán furcsán hangzik, de nem. Én ugyanis az el­múlt három és fél év alatt folyamatosan — ha úgy tet­szik — „készültem”, így most nem érzem szükségét annak, hogy látványosan elkezdjek kampányolni. Igyekeztem komolyan ven­ni a munkámat; két év alatt több mint 140.000 kilomé­tert autóztam, s volt olyan év, hogy 268 rendezvényen vettem részt. Egy biztos: nyugodt szívvel kijelenthe­tem, hogy a polgári kor­mány nagy valószínűség szerint jó úton jár, s ezt az utat kívánjuk a jövőben is folytatni. — Köszönöm a beszélge­tést! Tóth Ferenc 1950. december 30-án született Faddon, egy pa­rasztcsalád második gyer­mekeként. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujá­ban, a középiskolát Tolnán végezte. Felsőfokú tanul­mányai során műszaki, pe­dagógusi és közgazdász diplomát szerzett. 1990-ben polgármesterré választották Faddon, 1994-ig látta el ezt a tisztséget. A négyéves cik­lust követően egyéni vállal­kozóként dolgozott, majd egy részvénytársaság keres­kedelmi igazgatója lett. 1998 óta a MOB tagja. Nős, felesége kémia-fizika szakos középiskolai tanár, két gyermekük van. Miklós Imre

Next

/
Oldalképek
Tartalom