Paksi Hírnök, 2001 (13. évfolyam, 1-52. szám)

2001-07-12 / 28. szám

2001. július 12.

7. oldal

írták, hogy jönnek, íme hát, megjöttek.

Rohanvást, átöltöztek, otthoni gúnyát öltöttek magukra, elébe ropogósra vasalt, tiszta kötényt kanyarítottak, s mint szomjazok a kúthoz, úgy iramodtak a kiskonyhába. A kiskonyhába, ahonnét fönséges illatok áradtak, nyálcsordítóak, emlékeket sajdítóak. Hogyisne volna oly étvágyasra hangoló illat, ha egyszer a Kenyereséknél disznóvágás van. Disznóvágás, de csak olyan utánzat-forma, nem olyan, mint télvíz idején, amikor kétmázsán aluli hízót sohasem tereltek a böllér kése alá. Ez a mostani jószág alig hagyta el a métermázsát, no, de erre a célra, hogy javarészben a hűtőládába pakolják, tökéletesen megfelel, sőt, mint az illatok jelzik, még kevéske hurka, kolbász s gömbölyded disznósajtra való is kijut szegényből. Ezért hívta haza a fiát Pestről az öreg Kenyeres, sürgősséggel és elmellőzhetetlenül. S merthogy a ház gazdája felettébb szereti saját borát, a nótát, s az ágaskodó víg kedvet, semmi kifogást sem emelt ellene, hogy a fia vendéget hoz. Hajdan volt egyetemi évfolyamtársát hívta meg a nyárelői disznótorra, s midőn a levelet bogarászta az öreg Kenyeres, elismerően csettintett, hogy tudniillik nagy ember az a vendég, „minisztériumságban dolgozik" adta tovább asszonyának a hírt, s tűnődött, lám sokféle embert látott már vendégül a takaros portán, de államtitkár-helyettest ezideig sohasem. S már akkor, abban a pillanatban megfészkelt benné a csel, a rászedés terve. Mert öreg Kenyeres roppant mód szerette a vendégeit leitatni. Nem feltűnően, nem látnivaló célratöréssel, csupáncsak úgy a háttérből, mintegy közönyös képpel szemlélődve, de azért nagyon is arra összpontosítva, hogy a jövevény ne csak egyen, igyon is, s lehetőleg annyit, hogy senki

se nézhesse vendégeskedése után a józanság két lábon járó szobrának. Ezt a tervet főzte ki az öreg az államtit, kár-helyettesre is, s nem volt rest hamarost elballagni Baranczó Sanyihoz, aki szegrőlvégről rokon is, de ez most elhanyagolható, hanem hogy közismerten borissza ember, de nem úgy, hogy két pohár bor után keresztbe áll a szeme és összebeszél világnak tücsköt és bogarat, hanem bírja, kitartóan és a falu szája szerint legyőzhetetlenül. S csoda, hogy egy ilyen invitálásra Baranczó Sándor nem tudott ellent mondani?- Ott a helyem - lelkesült, amint átlátott a csöppet sem kacifántos terven.- Idevigyázz, Sanyi - fogta komolyra a szót öreg Kenyeres -, éngem nem zseníroz, ha egy gyufaszálat nem teszel is arrébb. Nem is az lesz a dolgod, leszünk mi arra a süldelékre elégségesen. Hanem a bor, az lesz a te tiszted. Úgy ragadj rá arra a minisztériumságbéli emberre, mint légy a ragacsos papírra. Mindenüvé kövessed. De úgy ám, hogy a kezedbe legyen az üveg, meg két pohár.- Ahányszor iszik, anynyiszor igyák? - hangzott a pontosítás céljából feladott kérdés.

öreg Kenyeres a fejét rázta:- Rosszul fogod föl, Sanyi, ő igyon annyiszor, ahányszor te. Világos? Folyton kínáld és diktáld belé az italt. Mert - kacsintott az öreg s már előre nevetett -, nem adatik meg mindennap, hogy államtitkárfélét lássunk lerészegedni.

Hát így volt az egyezség.

A vendég, amint orrát beléfúrta az illatokba, kicsit elérzékenyült. Régi emlékek törtek rá, mert valamikor, húsz, harminc esztendeje ők is megejtették telente menetrend szerint a disznóvágást. Régi képek tolultak fel benne, arcok, szemek, tekintetek és mozdulatok, s szülőinek simogató ke-Paksi Hírnök I

Paks város és a környék lapja :|

zét érezte bizsergő fejebúbján.- Ha meg nem sértem, titkár úr - állt elébe Baranczó Sándor, szertartásos képet vágva s felettébb ünnepélyesen -, tiszteljük meg a gazdát egy pohár borral.- Legyen - bökte rá a vendég, s megtoldotta,

Varga S. József:

A vesztes

ne titkározzák, ne doktorurazzák őt, Pista a becsületes neve, maradjanak annál.

Ittak. Komótosan, megfontoltan, ízlelgetve a halványszínű nedűt.- Elmehetős? - nézett a vendégre öreg Kenyeres.- Jó. Testes, zamatos, tükrös bor. Az Isten éltesse a termelőjét.- Még egy kicsit - tette hozzá öreg Kenyeres -, mert már nyolcvanon túl minden nap egy esztendő. Úgy ám, fiam, úgy - szólt maga elé, tűnődő képpel.

Eh, hagyjuk az elmúlást, hagyjuk. Hadd ágaskodjék, hadd lombosodjék inkább a hangulat, a jókedv.' Fél óra múltán a szemeknek sajátságos fénye lett, megpirosodtak az arcok, s a szűkös helyiségben nem csak a testek, a lelkek is közelébb jutottak egymáshoz. Oly jó élni, itt és most távol a gond, a bú, a bánat, s hagyták, hogy kellemes hangulatuk járma alá hajtsa őket s vigadtak örömmel és nekifeledkezve. Legfönnebb Baranczó Sándor vágott kesernyés képet, mert számára nyilvánvaló volt, itt egyoldalú lesz a mérkőzés. A sovány, keszeg pesti embert, ahogy biztosan ítélte, fél lábon állva is asztal alá issza, így tehát ajánlatos némi külön egyedül fogyasztott borokkal megtisztelni önmagát. Ráér még a versennyel, pár pohár, nézte lesajnálóan a miniszteriális embert, s biztosan tökéletes kiütéssel győz a soványka férfiú felett. De azért kínálta, kitartóan, s

mindenüvé követve. Épp most toppantak be az istállóba, öreg Kenyeres a két üszőborjút mutatta, s amint elmondta, ami jószágairól mondandó volt, Baranczó rögvest előállt az üveggel s fennhangon szólt:- Igyunk rá, hogy majd szép tehenek legyenek belőlük! - töltött.

Ittak. Aztán a disznóólak sora következett, ott pedig arra ürítettek pohárt, hogy gömbölyödjenek, párnásodjanak s mutatósak, gyönyörködtetőek legyenek december elejére a szépreményű hízók.

Ha a vendég a házba tért, s a sütő-főző aszszonyokat vizitálta, Baranczó konokul követte, s mindig, mindenütt megtalálta az okot, hogy kire vagy mire igyanak. S elvakultan eddigi önnön borivó teljesítményeitől, kicsikét nagyvonalúan elengedte a gyeplőt. Önmagára nézve. Jócskán ivott, de csak úgy magában, suttyomban, hisz nyíltszínen, ilyen nyámnyila ellenfél mellett aligha vehet magához elégséges italt.

A vendég, talán mert mozdulni érezte maga körül a kiskonyhát, engedelmet kért s illendő szóval afelől a helyiség felől érdeklődött, ahová még a király is gyalog jár. Megmondták, hogy merre leli, s hagyták menjen a dolgára. Baranczó le nem vette róla a szemét, s mint gazdáját a hű kutya, úgy követte. Amint megtapasztalta, hogy hová nyitott be a vendég, kicsikét várt, húzott a hasas demizsonból, mert immáron arra cserélte fel az üveget, s kisvártatva, előbb köhintve, a deszkákból rótt ajtóhoz lépett, megkocogtatta s eképpen szólott:- Tessen kinyúlni egy pillantásra.

Megtörtént, s a kitárt ujjak közé menten telt poharat illesztett a nagyivó.- Kedves egészségére - mondta Baranczó, s noha senki sem látta, s ellenőrizte, de hát a becsület az becsület alapon fenékig ürítette poharát.

A vendég rosszat sejtve, s a szándékos leitatást megorrolva igen egyszerű megoldást választott mentsvár gyanánt. Picikét megemelkedett ültéből s igenigen méltatlan helyre billentette be a pohár tartalmát.

Baranczó kétpercenként kopogott az ajtón s rendíthetetlen becsületességgel itta a pohár borokat egymás után. A vendégnek idő múltán feltűnt, hogy mind lejjebbről hangzik az a kopogtatás vagy tán kaparászás.

Türelmetlenül és sürgetően kiszólt:- Hát nem iszunk?

És így, többször is egymás után.

Amint alaposan kiüldögélte magát s azt a sok-sok bort oly gyalázatos módon beborította, kilépett az ajtón s kikerekedett a szeme. A derék kínálót ott látta heverni az udvar füvén. Sietős léptekkel a kiskonyhába ment, riasztotta a többieket, s viszszafelé menet öreg Kenyeres már előre dőlt a nevetéstől. Jeles borivó rokonának méltatlan állapotán felhőtlen örömre hangolódott.

Tettetett rosszallással szólt:- Sándor, te szószegő. Nem így volt ám a megállapodás. Te vagy a kínáló, és te ittasodsz le? Nem szép, nem szép - hümmögött az állát vakarva -, hogy épp te vagy a vesztes. Pont te.

De csak színlelte a haragot. Egyébiránt roppant elégedett volt, ágaskodott benne a hangulat s öreg lábát szaporán szedve asszonyához sietett.- Sikerült - kezét dörzsölte.- Az a kutya Baranczó persze, hogy leitatta - heveskedett az aszszony.- Nem addig az. A Sándornak ártott meg, annak a nagyivónak. Pedig de szép lett volna - nézett maga elé ábrándozó szemmel -, ha maga az államtitkár úr rúgik be. De azért ez is valami - elismerést várón szemlélte asszonyát.