Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)
2000-10-19 / 41. szám
2000. október 19. Millenniumi beszélgetések Bagdy László „Millenniumi beszélgetések” címmel új sorozatot indítunk. Elsőként Bagdy László alpolgármestert, a Millenniumi Bizottság elnökét faggattuk a millenniumot és magyarságunkat érintő kérdésekről, egyúttal arra kértük, hogy tekintsen vissza a millenniumi eseményekre.- Elnök úr! Köztudott, hogy Krisztus születésének 2000. évfordulója, valamint magyarságunk ezeréves keresztény múltja szoros öszszefüggésben van. Szükségünk van-e mégis arra, hogy magyarságunkat, nemzeti öntudatunkat időről időre megmutassuk, és látványos módon megünnepeljük? — Igen, van. Meglátásom szerint ugyanis időnként sajnálatos módon nem is igazán tudjuk, hogyan állunk ezzel a kérdéssel. A nemzeti identitásunk megtartása akkor válik igazán fontossá, amikor veszély fenyegeti. Igenis legyünk büszkék a dicső múltunkra, hiszen a következő ezer évhez is szükségünk lesz erre a nemzeti öntudatra, hogy kibírhassuk a viharokat, a megpróbáltatásokat. — Hangsúlyozva azt, hogy a millenniumi év még korántsem ért véget, hiszen 2001. augusztus 20-ig tart, az Ön meglátása szerint az eddigi események, ünnepek mennyire voltak rangosak, sikerült-e méltó módon megünnepelni ezeréves magyarságunkat?- Erre a kérdésre a válaszom összességében igen. Országszerte minden ünnepség magan hordozta a millennium jegyeit, és azt hiszem azok is, amelyeknek amúgy nem sok közük volt az ezeréves évfordulóhoz. Erre példaként hozhatnám fel az október 4-5-6-i Nemzetközi Atomtechnikai Szimpóziumot, melynek témája nem a múlt, hanem sokkal inkább a jövő volt. Ez azonban valamennyire természetes is számunkra, hiszen az ország egyetlen atomvárosa Paks, így ez a rendezvény talán különösebb magyarázatot nem is igényel. Ezt inkább csak annak érzékeltetésre említettem, hogy mennyire változatosak, sokszínűek ezek az egyébként rendkívül színvonalas programok. Ugyanakkor hadd mondjam el, hogy én a magam részéről inkább a magyarságunkkal, a múltunkkal, a határon túli magyarokkal kapcsolatos rendezvényeket preferálom. Ez utóbbit azért is szeretném hangsúlyozni, mivel a közös gondolkodásnak, a közös ünneplésnek a megkurtított határok nem jelenthetnek akadályt.- Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a határon túli magyarok számára a magyarságtudat mást jelent, mint az anyaországban élők számára? — Mindenképpen, hiszen öszszetartozunk, nem feledkezhetünk meg róluk. Lehet, hogy a helyzetük, életkörülményük kicsit nehezebb, ez azonban egyfajta tartást is ad nekik. Mi az anyaországban egy kicsit elpuhultunk, elkényelmesedtünk. A határon túli magyar középiskolásokkal való találkozás például a paksi diákok érdektelensége miatt nem kapott olyan visszhangot, amilyet megérdemelt volna, és ez engem személy szerint igencsak elszomorít. — A mai pénzcentrikus világban mennyire vagyunk képesek egymásra odafigyelni és mennyire tudunk önfeledten ünnepelni?- Sajnos nehezen. A felszínes szórakozások ugyanis főleg a fiatalok figyelmet vonják el a tartalmasabb, értékesebb programoktól. — Ezek szerint a millenniumi esztendő egyik célja lehet az is, hogy ráirányítsa a fiatalság figyelmét az értékekre?- Természetesen, hiszen a mai fiatalokat annyira leköti az érvényesülési és a megélhetési harc, hogy sem idejük, sem energiájuk nem marad a valódi értékekre fel- és odafigyelni. Emiatt nem is nagyon foglalkoznak a múlttal, a magyarságtudattal, a hazaszeretettel. Csak reménykedhetünk, hogy ez a fajta közömbösség nem jár együtt ezeknek az értékeknek a teljes elfelejtésével. Azért, hogy ez ne így történjen, a médiának hatalmas szerepe és felelőssége van.- Az idei események közül tíz év múlva melyiket fogja az unokájának felidézni és elmesélni? — A millenniumi emlékzászló május 6-i átadását, hiszen ez számomra egy különleges dolog volt. Nagyon tetszett, hogy méltóságteljesen, ugyanakkor visszafogottan, nem túl nagy csinnadrattával ünnepeltünk. Bízom benne, hogy a paksiak is ugyanezen a véleményen vannak. A másik esemény Károly János jubileumi miséjének augusztusi bemutatása, ami véleményem szerint egy jelentőségteljes dolog. Szeretném, ha minden paksi polgár polcán megtalálható lenne ez a CD. Egyébként titkon abban reménykedem, hogy egy olyan CD-t is sikerül megjelentetni, amely a millenniumi rendezvények hanganyagát tartalmazza. Miklós Imre V. A soknevű hajó Mielőtt bemutatnánk a tragikus sorsú Dömöst, engedtessék meg a krónikásnak egy kis kitérő. A Dunán 1965-ben szűnt meg a Budapest-Mohács menetrendszerű személyhajóforgalom, s bizony egyre kevesebben emlékeznek arra, milyen is volt valójában egy utazás gőzhajóval a hatalmas folyón. Bár az idegenforgalom jóvoltából néhány évvel ezelőtt újjáéledt a sokáig Csipkerózsika-álmát alvó meszest hajókikötő és évente több mint száz alkalommal kötnek ki szebbnél szebb luxushajók, ez már nem ugyanaz, mint régen. Több okból sem: a hajócsodák egyike sem magyar tulajdon, nemet, ukrán, román, osztrák, holland és francia társaságok üzemeltetik az úszó szállodákat, magyart még elvétve is alig találni a fedélzeten. Mi legfeljebb a partról szemlélhetjük irigykedve a luxust és a pompát, sokunknak kétéves bére sem lenne elég egy Fekete Erdő — Fekete Tenger utazáshoz. Más dunai országok, mint például Ausztria és Németország, de még Románia és Ukrajna is felismerte, hogy a hajóutazás élményét nem pótolhatják a suhanó autócsodák, luxusbuszok, repülőgépek. Különösen a Lajtától nyugatra van nagy nimbusza a hajónak, elég csak egy pillantást vetni Passau, Regensburg és a többi kikötő pezsgő életere. Egy távolabbi példa talán még inkább rávilágít arra, milyen átgondolatlan volt egy tollvonással aláírni a dunai gőzösök halálos ítéletét. Az Egyesült Államokban az Ol’Man River-en, vagyis a Mississippin még ma is közlekedik néhány múlt századbéli farlapátkerekes gőzös, mint például a Southern Comfort, amely olyan híres, hogy még jóféle bourbon whiskey-t is elneveztek róla. Ritka bánataim egyike, hogy soha többé nem utazhatok a Szent Istvánon, a Petőfin, a Táncsicson, a Felszabaduláson. Gyerekkoromban többször megtettem az Ordas- Dunavecse „viszonylatot” ezeken a csodálatos, emberszabású hajókon. Emlékszem feszült remegésükre, amikor a hatalmas lapátok beleharaptak a folyam haragoszöld vizébe, emlékszem édesanyám kezének szigorú szorítására, amikor a hajótest mélyében dohogó hatalmas gépeket néztem megbabonázva. Emlékszem a gépház illatára, a hatalmas himbákra, amelyek kitartóan forgatták a csillogó főtengelyt. Szülőfalumban, Ordason gyakorta találkozott egymással a Budapestről induló „fő’só” hajó a Mohácsról érkező „a só”-val. A hajóállomás vasárnaponként a falu társadalmi életének színtere volt, talán az egyetlen esemény, amely miatt érdemes volt kiszállni a munka mókuskerekéből. Már a berakodás is élmény volt, izmos fiatalemberek szinte álllandó futólépésben vitték vállukon a zsákokat, az újkrumplival töltött kosarakat, spenótoskosarakat, féldisznókat a hajladozó pallókon. Aztán az állomás üvegkalitkájában megjelent a főnök fenér sapkában, szalutált, a hajó pedig elkürtölte a búcsú jelét. Nehézkesen elvált a pontontól s még sokáig néztünk utána, ahogy lassan eltűnik Madocsa és Harta felé. A Dömösön soha nem utaztam, vagy ha igen, nem emlékszem ra. Amikor először kézbe vettem a fényképét, mégis az volt az érzésem, hogy úgy ismerem, mint a tenyeremet. Talán azért, mert építési elvei megegyeznek az általam ismert hajókéval. Talán kisebb volt, mint a többi, épp ezért kecsesebb, de mindent megtalálhatott rajta az utazó, mint nagyobb testvérein. A felső fedélzetet, ahol friss dunai szelek simogatták az arcát és megpihenhetett a mentőpadokon és a gurtms szétnyitható székeken, a sétafedéízetet, ahol elgondolkodva bámulhattuk a mellettünk hömpölygő vizet, a csinos éttermet, ahol finom ételeket és kesernyés sört mértek, a hidat, ahol néha álmaim hajóskapitánya, egy jóságos arcú, feherszakállú tommandírozott. Kevesen tudják, de a Dömösből kettő is volt, s mindkettő végzete a második világháborúban teljesedett be. A hajók életében az sem ritkaság, hogy különféle okok miatt többször is megváltoztatják a nevüket. A Dömös (l)-t 1883- ban a DDSG német hajóstársaság óbudai hajógyárában bocsátották vízre „Léda” néven, később pedig a MFTR vásárolta meg és átkeresztelte „Dömös”- re. 1944. ősze a Tiszán találja, ahol a kiskörei hídnál immár kideríthetetlen okból hadicselekmények következtében elsüllyedt. Történetünk főszereplőjét, a Dömös (2)-t 1916-ban a budapesti Ganz-Danubius hajógyárban építették a MFTR részére. A hajókeresztségben legelőször a „József főherczeg” nevet kapta. Legnagyobb hosszúsága 61.80 méter volt, szélessége a főbordán 8.00 méter, de a legnagyobb szélessége a hatalmas kerékdobok miatt majdnem a duplája, 15.80 méter volt. Oldalmagassága 2.5 méter volt, de fixpontmagassága megközelítette a 7 métert (6.90), gépházában egy 550 lóerős gőzgép dohogott. 1919-ben, talán éppen a proletárdiktatúra idejen megváltoztatják a nevét. Talán az arisztokrácia iránt érzett olthatatlan gyűlölet vezette a vörös keresztapákat, amikor először a semmitmondó „Varjú” nevet adták neki. Később, bizonnyal az urak ellen lázadó parasztvezér ihletésére „Dózsa György”-re keresztelik. 1920- ban viszont már az új hatalomnak nem szalonképes a neve, ezért nagy sietve visszaadják jól csengő eredeti nevét, a „József fonerczeg”-et. Huszonhat éven át hajózik ezen a néven. A háború vége felé, 1944. végén, akkor meg átvészelve a Gardening által telepített aknákat, Ausztriába menekítik. Két éven keresztül szinte semmit sem tudunk ezen kívül róla, aztán 1946. decemberében ismét hazatér a soknevű hajó és átesik az ötödik névváltoztatáson is. Ezúttal az akkori hatalomnak valószínűleg csak a „Főherczeg” szó szúrhatta a szemét, mert december 15-én megint átfestik a hatalmas dobon lévő nevet , meghagyva „József’-nek. 1947- ben átveszi a nemrégiben létrehozott magyar-szovjet vállalat, a MESZHART (figyelem: ez azért nem a mai értelemben vett vegyesvállalat, hanem egy olyan cég, amely a háborúban győztes fél elvárásai szerint működik. Ilyen társaságnak számított a Malév elődje, a Maszovlet is. Csoda, hogy a MAV-ot nem akarta senki átkeresztelni...) Új tulajdonos, s persze megint új név: Dömös. Ma már nem tudja senki, miért pont ennek az akkor még álmos Duna-menti településnek a nevét kapta, ezen az alapon lehetett volna Kalocsa, Ordas, Madocsa, Harta. Dömös néven merül hullámsírba 1951. június 22-én Fajsznál, de ezzel még nincs vége a nevek sorozatának. Kiemelés után állóhajóvá építik át, s Dunaföldvár állomáson a költőien csengő „Állóhajó I.” nevet kapja. Sorsa lassan elhalványul, csak anynyit tudunk róla, hogy meg egyszer megváltoztatják a nevet, amely immár nem több, mint egy háromjegyű szám, ez virít a rozsdától lassan felhólyagosodó festéken, amely alatt, ha nagyon akarták, észrevehették a régi nevek maradványait. Háromszáztizennégy. Akár egy hamvasztásra váró halotté. (Következő számunkban folytatjuk: Az a végzetes nap) Csapai Lajos
