Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)
2000-08-24 / 33. szám
2000. augusztus 24. 3. oldal (Folytatás ary_ 1. oldalról!) Néhány rutinkérdés válaszáért cserébe mi magáink is futásra kényszerülünk, hadd lám - úgymond - ki produkál jobb időt százon? Sikeresen vesszük az akadályt, s alighogy kifújjuk magunkat, irány ismét a diszkó. A polgárőrök terepjáróját lányok valóságos hada állja körbe, elszórakoztatva az éppen szolgálatot teljesítőket. Fél hármat üt az óra, mire véget ér a bájos csevegés. Folytatjuk portyánkat a városban, közben a hazatérőket és a munkába igyekvőket figyeljük, hiszen hajnal felé jár, a forgalom ismét élénkülni kezd. Itt-ott hangos szóváltásra leszünk figyelmesek, rendbontással azonban nem találkozunk, leginkább a csoportba veró-Paksi Hírnök I Fik> rém, é* ■ Um?«* lapja Járőrszolgálatban a rendőrökkel: Szombat esti frász Ail«* dött fiatalok trappolnak hazafelé. Mire a kapitányságra érünk, pirkadni kezd. Jelentések, statisztikák készülnek. Ezen a szombat estén különös esemény nem történt, az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt. Ez rendszerint így szokott lenni - nyugtatnak meg a kapitányság dolgozói. Seregély Erzsébet SM Levél helyett, avagy: Amikor a rendőrséget szondáztatjuk Vigyázat, kelendő a kerékpár! Sokféleképpen felosztottak már bennünket, közönséges földi halandókat a különféle statisztikák. Olykor sértő, máskor hízelgő az effajta rubrikázás, mindenestre tény, hogy a kerékpárokkal kapcsolatos „Akiknek már ellopták”, „Akiknek majd csak ezután fogják ellopni” és az .Akiknek nem lopták még el, és ezután sem fogják ellopni, mert nincs nekik” meglehetősen furcsa osztályozás tudtunkkal még nem készült. Nos, ezúttal ezt a hiányosságot igyekszünk pótolni. Hogy mi késztetett bennünket erre? A rendőrségi tudósítások azt mutatják, hogy a zsiványok legnépszerűbb portékája, munkaeszköze továbbra is a kerékpár, amely a lopások listájának az élén található. Az elmúlt héten például három mountain bike is „gazdát cserélt”, amolyan tolvaj módra (aminek az a jellemzője, hogy tulajdonosa nem tud a tolvajok által kivitelezett cseretranzakcióról). Ezek után talán érthető a pórul járt kerékpár-tulajdonosok bosszankodása. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy egy-egy ilyen drótszamár értéke olykor-olykor bizony közelebb áll a százezerhez, mint a minimálbérhez, rögtön lehervad a mosoly az ajakunkról. Még inkább sírhatnékunk támad, ha jobban megvizsgáljuk a rendőrségi jelentéseket, melyekből megtudhatjuk, hogy az utóbbi időben (a kerékpár-tolvajok számának növekedésével egyenes arányban) igencsak megszaporodtak az orgazdák is. Az effajta „viszonteladók” amolyan en gros módon, néhány ezer forintért felvásárolják a bicajokat, hogy aztán a bolti árnál jóval kevesebbért továbbadják a nem is annyira gyanúdan újdonsült gazdának. Csak emlékeztetőül: a rendőrség - amennyiben lopott vasparipákra bukkan — függedenül attól, hogy az új tulajdonos fizetett-e érte vagy sem, lefoglalja. Előfordulhat persze, hogy esetenként éppenséggel ártadan páciensek esnek áldozatul. Kérdés, hogy aki manapság jó állapotban lévő, itt-ott szépséghibás (elvégre a gyári számot valahogy el kell tüntetni) kerékpárt vásárol kéz alól, meglepően olcsón, az ajigha nevezhető naivnak, sokkal inkább bűnrészesnek. A gyakorlat azt mutatja, hogy a biciklik többsége - s legyen ez némi gyógyír a károsultaknak - előbb vagy utóbb megkerül, sót olyan is előfordult már, hogy a kissé ittas delikvens (ki tudja hogyan?) kinyitotta a kerékpár lakatját, majd kerekezett egy jót, s két utcával odébb egyszerűen az árokba dobta a járgányt. A rendőrök megítélése jó - vonható le a következtetés azokból az állampolgárok által megfogalmazott és a paksi kapitányságra eljuttatott levelekből, melyekben legtöbben a gyors, szaKszerű, pontos intézkedést méltatják, kiemelve, hogy a zsaruk esetenként emberileg és szakmailag is többet nyújtanak, mint ami számukra kötelező lenne, és az előírásokban szerepel. Elenyésző számban ugyan, de időnként kritikai hangvételű levelek is érkeznek. Ezeket - ha lehet - még nagyobb gonddal és odafigyeléssel olvassák a kapitányság vezetői, azon fáradozva, hogy munkájuk során kiküszöböljek az esetleges hiányosságokat. A negatív hangvételű megítélés azonban inkább egy nagyfokú általánosításnak tudható be, amelyben közrejátszik az országos tévécsatornák egy része és a napilapok tudósításai. Ezek jellemzői, hogy a „Fő a szenzáció!” (egyébkent téves) elv mentén állítják össze híreiket. Ezzel különösebb gond nem is lenne, hacsak az nem, hogy valósággal megfertőzik a közhangulatot, rontva a rendőrség megítélését, egyúttal pedig az állampolgárok biztonságérzetét. Mondom, fő a szenzáció! Ezután már nemcsak a ki tudja hányadik hosszú lépés után haza igyekvő gyári munkás fog rémeket látni, hanem az egyébként józan megítéléséről közismert szomszédunk is, akinek pesszimizmusa esetleg ránk is átragadhat. Az effajta médiumok hírei általában a „baltával zúzta szét a koponyáját", „bomba robbant”, „újabb milliárdos csalás történt" szófordulattal kezdődnek. Holott jó hír is akadna bőven, ez azonban - vélik a hírműsorok szerkesztői - kevésbé szögezi oda az embereket a képernyő elé, a nézők nem kapnak percenként infarktust, a reklámozó cégek pedig - akár a baromfiudvar csirkéi a kánya láttán - valósággal szétrebbennek. Rázós ügyek persze akadnak, ezt senki nem vitatja, Pakson és a környező tizenhárom településen azonban az állampolgári tolerancia alsó határát még csak meg sem közelitő bűnesetek történnék. Általánosítani nem szabad, nem érdemes. Milyen hát Paks közbiztonsági megítélése? Ne higgyünk se a statisztikáknak, se a különféle kimutatásoknak! Győződjünk meg erről inkább mi magunk: induljunk el este, sötétedés után a város utcáin, csak úgy, céltalanul. Meglepve fogjuk tapasztalni, hogy nemcsak a központban, hanem az eldugott, szélső utcákban is félelem nélkül, nyugodtan sétálhatunk. Nem találunk az Interpol által körözött terroristát a házunk melletti bokorban, hazaérve nem kapunk fenyegető telefonhívásokat olajszőkítéssel vádolt vállalkozóktól, sőt a Kalasnyikov hangja sem töri meg a nyári éjszaka csöndjét. Maximum egy-két hangosabb szóváltás, de amúgy semmi. Ráadásul az élelmiszer áruház mögött elhelyezett fránya bombácska is - micsoda pech! - olyan silány fércmunkáról tanúskodik, hogy a szerencsétlen kisvárosi ember legszívesebben a pokolgépet készítő dilettáns polgártárs kezére csapna mérgében. íme az igazi minőségjelző, az ellenőrző próba. Amikor a rendőrséget szondáztatjuk. Száz levéllel felér... Nem ment haza a Lada Minden 100 Ft Bt. boltjai ájlfh ^^FORns ^ BT. Cf CSÓBBf^ Többet, olcsóbban Pakson csak két helyen: Dózsa Gy. út-Vörösmarty u. sarok és Építők úti üzletsor A 2000. évben is várjuk vásárlóinkat! Mit tegyen az, akinek nincs saját gépkocsija? Az első — és talán legkézenfekvőbb - megoldás szerint, vásárol magának egyet: drágábbat vagy olcsóbbat, kinek mire futja. A másik megoldás: lop, esedeg rabol egyet. A legtöbb gépkocsitulajdonos természetesen igencsak nehezményezi a tulajdonviszonyok ilyetén módon való megváltoztatását, de... Mit tehet az ember, ha éppen menetkész állapotban van az autója, őt magát ráadásul meg sem kérdeztek, hogy elvihetike a kocsit? Az atomerőmű parkolójában egy Lada 1500-as személygépkocsi csakúgy, mint máskor, azon a napon is hűségesen várta, hogy vezetője befejezze a műszakot, és a jól ismert útvonalon hazafelé vegyék az irányt. A Mercedesre emlékeztető orrésszel rendelkező járgánynak azonban — mielőtt még a tulajdonos a volán mögé ülhetett volna - nyoma veszett. A gépkocsi tulajdonosa sajnos megkönnyítette a szemfüles tolvaj munkáját, hiszen gépjárműve papírjait az autóban hagyta, s ezzel párhuzamosan persze megnehezítette a rendőrség dolgát. Sovány vigasz, hogy a gépkocsik többsége előbb vagy utóbb megkerül, hol a magyar-ukrán határon, hol — többé-kevésbé ép állapotban -a közeli földutak mentén, hol pedig valamelyik bontóban mosolyog vissza alkatrészként egykor volt gazdájára, ismeretlenül. Hírháttér: Tavaly, az év első hét hónapjában több mint négyezer-nyolcszáz gépkocsit loptak el Magyarországon, idén ez a szám kevesebb: kilencszáztizenöt. Igaz, nemcsak az ellopott, hanem a megtalált gépjárművek száma is csökkent: a tavalyi nyolcszázötvenkilenc helyett idén kétszázhatvannéggyel kevesebbet szolgáltattak vissza jogos tulajdonosának. Aki nem hirdet, azt elfelejtik!
