Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)
2000-07-13 / 27. szám
2000. július 13. 7. oldal i&J Paksi Hírnök 1 Paka v&ro* él ■ környék lapja Akiket az élet nevelt A hirtelen jött csöndben, bár csak egy szusszanásra vágta el beszélgetésünk amúgy is akadozó fonalát, látom, hogy nem érdemes, nem illik. Sóhajt. Tekintete már a Balaton vizét pásztázza - hétágra süt a nap, hattyúk úsznak a vízen, gyerekzsivajtól hangos a part, mi pedig a múlt sötét kapuit nyitogatjuk, sorsokat, életeket ásunk elő. A kedves gyerekarc inkább illemtudó, mint őszinte. Nem mintha hazudna, hiszen a szem mindent elárul. Csupán emlékezni nem akar, a fájdalmat kerüli. Hagyom, hadd menjen: sivalkodva szalad a többiek után, hogy aztán egy ugrással máris a Balaton vizének jótékony habjai között keressen oltalmat. Olykor néhány mondat is elég ahhoz, hogy az ember belássa: nem érdemes, nem illik firtatni. Ebben a verőfényes napsütésben ugyan ki gondol arra, hogy mi volt hetekkel, hónapokkal ezelőtt, amikor zsákokat kellett cipelni, homokot kellett hordani, kitartani, túlélni? Ki képes a balatoni fényben a sötét, utasítás-szerű kiabálásokkal teli éjszakákra gondolni? Add ide! Hozz még egy zsákot! Erősítsd meg, mindjárt átszakad! A Balaton partján ülve nagyon is valószínűtlennek, már-már rossz álomnak hat. Az árvíz ideje alatt mindenki saját képessége, ereje és tudása szerint igyekezett segíteni. A haragos víz igazi nagyúr, oltárán vérrel és verejtékkel végzett munkát, emberi sorsokat, elfeledett mosolyokat kell áldozni. Azon az éjszakán Zombor Zoltán vezsenyi kisdiák, a többi gáton dolgozó felnőtthöz hasonlóan tudta a jelszót: három lapátnyi homok kell egy zsákba. Ilyen egyszerű. Egy, kettő, három, mehet! Házuk is ennek a banális képletnek köszönheti, hogy még áll, még létezik. Akkoriban a kövesútra pakolt sok száz homokzsák életeket, életek munkáját mentette meg. Egy, kettő, három, mehet. A pince még így is megtelt az alattomos vízzel. Gábli Teodóra Tiszavárkonyról érkezett. Főzni segített, s a gáton dolgozóknak hordta az élelmet. Házuk még el sem készült, máris fel kellett újítani: a falak megrepedeztek, a vakolat lehullott. Napokig nem volt áram, gáz, a felnőttek ráadásul kitelepítésről suttogtak, később már nyíltan beszélték, hogy menni kell, falut, házat, múltat, s mindazt hagyni, mire addig azt mondták: miénk. A tiszai ember makacs, kitartó fajta. Maradtak. — Senki sem akart elmenni - réved el Teodóra tekintete. — Pedig amikor láttuk, hogy csak jön, csak jön a víz, még anyuék sem tudták, mi lesz velünk. Akkoriban a kérges arcokkal, sóhajokkal és a „Sorsommal dacolok, ha kell, de akkor sem adom fel!” tekintetekkel teli Tisza-part újabb próbára tette az embert: hadd lám úgymond, mire vagy képes, te természet koronája, ki itt az úr? Akkoriban mindanynyian vizsgáztak, s közben sorsok mérettek meg, s bizony nehéznek találtattak. A nagyúr meg csak figyelt: Gábli Teodóra rombolni, tönkretenni, könnyeket fakasztani. S ezalatt néhány gyerek hirtelen felnőtt. Hoang Anett is Tiszavárkonyról érkezett, édesanyja magyar, édesapja vietnami, aki annak idején Magyarországra jött tanulni, Anett pedig már itt született. Idén szeptemberben lesz hetedikes, ő és szülei a szerencsések közül valók, hiszen üdülőjüket ellepte ugyan a víz, házuk azonban megmaradt. Kávéhordó — ezt a beosztást osztotta rá akkoriban a nagyúr. Arcok. Mosolygós, örömittas gyermekarcok: sugárzó tekintetek, önfeledt Hoang Anett játék, közös lubickolás. Az élet diadalát hirdetik, s azt, hogy hozzon bár mégoly nehéz napokat is a sors, a szívekben még él a remény. Balatonfüred, 2000. júliusa Miklós Imre Mindent előre eltervezett. Attól a pillanattól kezdve, hogy a füstös falusi kocsmában véletlenül meghallotta a valószínűtlen történetet, másra nem is tudott gondolni, agya zakatolva dobta felszínre a Különböző megoldásokat. Még nem tudta, melyiket választja, de abban biztos volt, hogy ha eljön az ideje, az a nap az utolsó lesz az öregasszony életében. Nem is lehet másképpen, hiszen ha életben hagyná, ráhozná a zsarukat. Mintha egy ócska magnószalag forogna újra meg újra, a kocsmában legalább tucatszor végighallgatta a falusiak történeteit a magányos, titokzatos öregasszonyról es nem kis erőfeszítésébe került, míg lehántotta róluk a teljesen nyilvánvaló ellentmondásokat és ostoba túlzásokat, bár kénytelen volt megállapítani, hogy meg így is óriási lyukak tátongnak a mese sűrű szövésű hálóján. Nem vesztegette az időt, hogy befoltozza ezeket és inkább a terv részleteire vetette rá magát és maga is meglepődött, milyen egyszerűnek tűnik az egész. Kifosztani és megölni egy embert. A célpont minden esetre csábító volt. Nemcsak amiatt, mert a ház - mintha ezzel is hangsúlyozná gazdájának különállását - a falutól fél kilométerre lévő tépett kis akácerdő szélén állt, hanem a történetekben újra meg újra felbukkanó aranyérmegyujtemény miatt, amit férje, az egész világot végighegedülő öreg prímás vásárolt össze útjain. A sírba nem vihette magával, most ott rejteznek valahol az almaszagú sötétben. Ujjai megbizseregtek a gondolatra, ahogy elképzelte a velük való találkozás pillanatát, a hűvös, sápadt érmék szinte valóságossá váltak. Ilyenkor nem gondolt az öregasszonyra, valahogy nem illett a képbe, amint elnyílt nyakkal hever a szőnyegen, szemében a megfagyott rémülettel. Az időpontot volt a legkönnyebb megválasztani, a hét bármelyik napjára rábökhetett volna, hiszen az öregasszony valami különös monotóniában elte az életét. Gyerekjáték volt felismerni az ismétlődő mozzanatokat: a reggeli bevásárlást a falucska egyetlen vegyesboltjában, a semmivel sem magyarázható heti egyszeri buszozást a közeli városba. Ilyenkor csak a megtermett kuvasz őrizte a házat, bár legtöbbször lustán heverészett a bejárati ajtónál, esze ágában sem volt megugatni az erdőbe igyekvő falusiakat. Azon az éjszakán mintha az égjek is sürgették volna a döntést. Csillagtalan sötét volt, kitartóan dörgölt és villámlott, a feltámadó szélben felnyögtek a fák s az ég vak arcából hirtelen megeredt az esp. Qlni való idő. Úgy döntött, álmában lepi meg az öregasszonyt, ébredése egyben a halála pillanata is lesz , a kutyával meg elbánik majd a csepp nikotin, amit a sült húsdarabra ken. Gyanúsan könnyen ment minden, elmosolyodott a primitív záron s nem csalódott a kutya mohóságán sem, de visszataszító volt szörnyű fetrengése, ahogy a kíntól próbált szabadulni, amely Csapai Lajos: Találkozunk a pokolban belsejét tépte. Szerencsére nem tartott tovább, mint az, hogy odadobta elé a húst. Aprót kattant a bejárati ajtó zárja, s ahogy óvatosan benyitott, arcul csapta az áporodott öregember szag, a semmivel sem összekeverhető kissé savanykás illat. Tett néhány lépést a sötétben, aztán megtoipant. Alig észrevehetően, de teljesen tisztán nehézkes, érdes lelegzetvételt hallott a háta mögött. Hirtelen villanyfény vakította el, a kattanás hangjára megperdült, de elkésett. Az ajtóban az öregasszony állt, ócska, lompos hálóingben s egy pillanatra átfutott az agyán, milyen esengő a tekintete, aztán rájött, hogy tévedett. Az öregasszony ugyanis egy jókora parabellumot tartott a kezében s a fegyver csöve konokul és rezzenéstelenül bámult a képébe. Legbelül kolompolni kezdtek a vészjelzők. „Még a keze sem reszket...” - futott át rajta a rémület, aztán a dac doboít az agyában. „Hiszen csak egy öregaszszony... csak egy öregasszony..."- Mit akarsz itt? Az öregasszony hangja száraz és színtelen volt, mintha csak a hogyléte felől érdeklődne.- Nem akarok semmit. Nem akarok semmi rosszat... Csak beszélni akarok magával... csak beszélni - lépett élőre egy lépést.- Ott maradsz, ahol vagy! Tudom miért jöttél és azt is tudom, hogyan bánjak el veled. Azt hitted könnyű préda leszek, mi? Bedőltél a falusiak meséinek, mi? Majdnem mindenki elhiszi, hogy egy védtelen vén hülye vagyok... - vihogott fülsértőén - Az a hülye ruszki is azt hitte negyvennégyben, aki le akart teperni az erdőben és még azt sem vette észre, hogy kezem nem a sliccét, hanem a pisztolytáskáját nyitogatja. Most ott rónád az erdőben es te is ott fogsz rohadni hamarosan. A férfinak száraz lett a szája, ahogy belenézett abba az ásító, gonosz fekete lyukba a cső végén..- En csak...- Persze, persze, te csak. Te csak azokat az érméket akarod, ugye? Sokan akarták már, isten, de mennyien. Csakhogy a legjobban én akartam őket es megtettem értük mindent, amit ember megtehet. Mit gondolsz, miért tűrtem el mindent attól a szenilis vén hülyétől évtizedekig? A pofonjait. A rúgásait. A közös ágyat, ahol annyi örömöm se volt, mint egy állatnak. Az érmékre gondoltam ilyenkor, a gyönyörű, sapadt, hűvös érmékre, amik egyszer majd az enyémek lesznek. Tudod, micsoda boldogság volt, amikor először összeesett a kertben a szíve miatt? Attól kezdve pontosan tudtam, hogy szabadulhatok meg tőle könnyen, gyorsan és büntetlenül, ahogy te is mindent számba vettél, mielőtt idejöttél volna, hogy megölj engem. Egyszer részegen kujtorgott haza, nem gyújtott fényt, ahogy te sem... A pofájába kattintottam a villanyt és ahogy meglátott ezzel a pisztollyal, csak elnyílt a szája, habos nyál csurgóit belőle, szemei fennakadtak es eldőlt, mint egy zsák. Olyan halott volt, mint amilyen te leszel hamarosan. „Majd találkozunk a pokolban!” - mondtam a megüvegesedett szemeknek... - az öregasszony arcán furcsa fintorok futkároztak, szinte újra átélte a sok éve történteket, szeme elrévedt. Ezt a töredék időt használta ki a férfi. Mintha rúgó lökte volna előre, rávetette magát az öregaszszonyra, kése sercegve csapódott a nyak ráncos bőrébe, agya már kiadta a parancsot a befejező mozdulatra, a kés végiglódult végzetes útján, amikor valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolog történt vele. Alattomos ütést érzett a hasán, aztán meghallotta a hozzá tartozó fojtott dörrenést is. Elengedte a kést, odakapott a hasához s rácsodálkozott az ujjai közül kibújó vérpatakokra. Ekkor tört rá a fajdalom első, szinte mindent elborító hulláma, mintha egész belsejét szörnyű vaskarmok szaggatnak. Felnyógött, a földre zuhant, görcsös ujjakkal próbálta a kínt magából kitépni. Kiáltani akart. Valami fontosat. „Találkozunk a pokolban!” Ezt akarta mondani még a kinyílt torkú, üveges szemű öregasszonynak, de az egyszerű mondat, amit agya még kepes volt kínkeservesen összerakni, most már végleg ottmaradt lassan lecsukódó szemhéja mögött. Zámbor Zoltán
