Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)
2000-07-06 / 26. szám
2000. július 6. 7. oldal Megélni, átélni, elviselni A hétköznapok hőse: Lénáit József És aztán ottmaradtam - mondja, s rám veti a sokat megélt emberek karcos pillantását. Epy sors, egy élet bújik meg ebben a tekintetben. Rán cait az idő s a múlt ekéje szántotta. Vonásai között a keserűséget, a „volt, ami volt, most már úgyis mindegy” emberek szomorúságát, melankolikus lemondását keresem. Nem találom. Kollégái egysze rűen Józsi Doktor nak szólítják, de olyan is akad, aki második édesapja ként tiszteli. Pedig az ötvenes évek pannonhalmi, majd dunaújvárosi diákja aligha sejtette, hogy egyszer majd emberéletek, megmentett sorsok fűződnek nevéhez. Pedig hej beh’ sokan emlegetik azóta is: tudod, a mentős, hogy is hívják? Tudod, aki az életemet mentette meg. Igen, a mentős. Vannak emberek, akik különösebb indíttatás nélkül egyszerűen csak elfogadják az élet felkínálta jó-rossz életutat. Lénárt József sorsa ilyen. Az 1959-ben „próbaként” elkezdett ideiglenes mentős munka negyven évig tartott, s tart ma is, hiszen — mint mondja — ezt a munkát nem lehet letenni. Ez mindig elkísér. Kezdetben csak helyettesített, aztán a paksi mentőállomás 1959. decemberi megnyitásakor (ideiglenesen, persze) mentőápolóként Paksra került. Akkoriban egyeden rozzant, kiszuperált kocsi látta el ezt a körzetet. A régi NDK gyártmányú, borzasztó rugózású, iszonyatos hangkibocsátású Framo, vagy IFA gépkocsik, majd a lengyel gyártmányú, nagyon rossz NIZA-kra az volt a jellemző, hogy az utastérben képesek voltak télen-nyáron a kinti hőmérséklettel megegyező klímát produkálni. Azóta — ha lassan is, de - tovább gördült az idő rozsdás kereke. A munkával, bánattal, keserűséggel és örömmel eltöltött negyven év mára a tudás és a tapasztalat valóságos kincsestára. Olyan, amelyet bármelyikünk megirigyelhetne. Aki tanácsért fordult hozzá, vagy tanulni szeretett volna, mindig készséges volt: segített. Csak ránézett a betegre, s akár tíz méter távolságból is megállapította, hogy mi az illető panasza. Megélni, átélni, elviselni - motoszkál a fejemben, miközben visszaemlékezéseit hallgatom. Közúú balesetek, sebtében, a helyszínen összevarrt sebek, vérző koponyák. Nincs idő, dönteni kell, azonnal. Vértócsa, a testtől levált gyerekfej, péppé zúzott koponya. Megélni, átélni, elviselni. — Ha a jelenlétemben halt meg egy gyerek, azt egyszerűen nem tudtam elviselni. A tehetetlenség érezése szörnyű — réved el a tekintete. Köhint. Elkapom a pillantását: negyven év bizony kevés, nagyon is kevés ahhoz, hogy reményt vesztett gyerekarcok, mosolyok, pihegő keblek, utolsó leheletek a múlt homályába vesszenek, elmúljanak. Egy köhintés legfeljebb a síró lelket, az emlékek súlya alatt roskadó elmét oldja fel kissé. A múltat nem. A sokat megélt emberek pillantása az övé. — Manapság is kitűnő kvalitású és villámkezű szakemberek, mint például Bütd Béla, vagy a főiskoláról friss tudással kikerült mentőtisztek vidéki emberek életét mentik státuszhiány miatt — mondja mosolyogva, majd hozzáteszi: Mit keresnék én ott a hatvan évemmel és a megkopott tudásommal? Mosolyog. Mozdulata egyszerű, sokat sejtet. — Ezt a munkát sohasem lehet letenni, ez mindig elkísér - köhint. Ezt a köhintést már ismerem. Egy emlékkönyvvel felér. Szomorúságnak, vagy a „miért lettem én mentőtiszt?” megbánásnak még a nyomát sem lelem, igaz, nem is keresem tovább. A munka öröme, a kedvvel végzett dolgos hétköznapok apró boldogságmorzsái, a család szerető ragaszkodása, a helytállás - íme az elmúlt negyven esztendő jutalma. Nem is kevés. Miklós Imre Paksi Hírnök Paks v áros ti a környék iapja Delet harangoztak, amikor a sírásót meghozta a busz. Szívességből jött, üzentek neki: hajdani katonatársa meghalt, s ugyan ki vetné meg neki az örökös, földbéli ágyat, ha nem ő? Rezdületlen arccal lépdelt a temető felé, megszemlélni a terepet.- Adjon Isten jó napot - dörrent rá kucsmája alól az öregember, s tenyerét kék kötényé mögé süllyesztve állt a Kiskapu előtt. A sírásó meghökkent, meg is állt: városi ember, furcsa neki, hogy idegenül is megsüveqelik.- Magának is, papa - vetette oda, sildes sapkájához bökött, s tovább lepett. De mintha mozduló lába és a gombócforma öregember között láthatatlan fonal feszülne, amaz is lódult, s a jövevény elé penderült.- Gyüjjön be, tiszteljen meg egy pohár borral! Saját termés, innend, a kert végibül való, apám ültette szegény tőkéket. Fölséges jó ital, magamnak csináltam és magamnak ügyi nem pancsolok. Meg a másik, jóember, aki nálam jobban szereti a bort, az má a venyigét rágja - mondta egy szuszra, s mintha leheletnyire megfárasztotta volna a szó: sóhajtott, homlokán simított. A sírásó arcán gyanakvás: miféle mániákus vénemberrel hozta össze a sors? Mert a présházak között, a tanyák ajtajából helyénvaló a szíves meghívás, de vadidegenül, ismeretlen falu utcáján, dologidőben? Mindegy, gondolta, s mert hogy a Dort felettébb kedvelte, engedelmesen követte pincéjének hűvösébe a furcsa öreget. A vendéglátó gyertyával, gyufával, Topóval babrált, majd eltűnt a pince mélyén, s kisvártatva, áhítatos arccal hozta a viaszszínű italt. Szertartásos volt és ünnepélyes, tűnődve töltött a poharakba, s után mondta:- A fiam egészségére!- Egészségére! Jó ital, nemes ital, a vendég elégedetten cuppantott, s kicsi szünet után kérdezte:- Beteg a fia, hogy annyira köszönti? Az öreg szeme felfénylett.- Beteg? Isten ments. Egészséges, mint a makk. Hanem, hogy hazajön, arra iszunk. Az örömre. Tudja, nem csak a bánat, az öröm is könnyebb, ha megosztja valakivel az ember - hátát a hordó elejének vetette. - Tegnap gyütt a távirat, hogy szombaton a reggeli busszal végleg hazagyün. Maga mit szol hozzá? - felhúzta ritkás szemöldökét. A sírásó somolygott: hogyhogy mit szól? Úgy kérdezi az öreg, mintha ismerné a fiát. Magabiztosan felelt:- Jól teszi. Biztosan megjött az esze és hazahúzza szíve is.- Helyes! - csapott le rá az öreg. - nagyon helyes. Mert - emelte föl a mutatóujját - tudtam én, mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége. Csak ki kell várni. A jó szülők házából lehetetlenség örökre elmenni. Nem mondom, ideig-óráig lehet, kivált, ha válás miatt, mint a fiam is. Itt laktak minálunk, az esküvőhöz egy évre széjjelszéledtek. Jó szülői voltunk, vagyunk is az anyjával, az az asszony meg volt, Varga S. József Sírásó vendégségben elmúlt, gyerek nem lehetett, minek eíüle elbujdokolni? Ez az egyszem fiunk van, babusgattuk, dédelgettük, kedvibe jártunk, széltől is óvtuk, mindent megadtunk neki - halkan folytatta -, mert ő a mi reménységünk, a bizodalmunk, a szemünk fénye. Tekintetük találkozott, koccintottak, hallgattak.- Disszidált a fia?- Úgy is mondhatni.- Mikor?- Rég. Advent hetibe múlott másfél esztendeje - az öreg összedörzsölte a tenyerét -, de lám, nem bírta tovább. Lelkiismeret is van a világon, vagy rosszul beszélek? Tudta ő, hogy mennyi álmatlan éccakát küldött ránk, meg tengersok bánatot. Mást ne mondjak, még a Bundás, az a hasznos, jó kutya is belepusztult, amiért itthagyta a gazdája. Kínáltuk, traktáltuk, még egy kevés húst is megreckíroztunk, de nem köllött neki, nem, annak semmi, csak a szomorúság. Elemésztette magát. Aztán - a poharát a gyertyaláng felé tartotta - irt is az én szegény párom olyan leveleket annak büdös kötöknek, hogy a küszikla is meghasadt volna tülük, nem ám az érző szív. Egyszülött gyermekemnek, drága jó fiamnak, tudom is en még minek nem, titulálta a haszontalant. Úgy megtáltosodott az asszony a levélírásban, mint valami fiskárius. Csalogatta, édesgette, hívogatta, csakhogy hazagyüjjön - hirtelen felkapta a fejét. - Maga mit tett vóna, ha ilyen levelet kap?-Amit a fia.- Úgy, úgy bizony. így van ez jól. Nem mondom, elsőbb kemény vót a gyerek, mint az az agárcafa és makacs, mint az öszvér. Leperegtek róla a szavak. Szájait meg okoskodott, hogy feltalálja ő magát idegenben is, ne féljünk, benőtt a feje lágy és megél a maga kenyerén. Nincs ezen semmi vita se, tegye. De minek, amikor ilyen a szülői hajlék? - értetlenkedve nézett, karjával széles kört írt. - Egy hónapja azután telefonált, meghívatott bennünket a postára és uramteremtőm, mit gondol, mit kért? Lekváros papucsot Hogy az anyja küldjön neki, amit gyerekkorában is úgy szeretett. Meglett az is, kisvékára való. Postára tettük. Elhiszi - a sírásó vállára ütött -, hogy az volt az utolsó csöpp a pohárban? Meglehet, el is sírta magát. Gondolja el, hogy vadidegen helyen kap egy pakkot, tele hazaival. Három napra rá itt volt a levél, köszönte és azt írta, hogy nem bírja tovább hazajön, ha van még neki hely. Nem vagyok nagy levélíró, de akkor tollat fogtam. Erősen legorombítottam, amiért ilyen szamárságot írt, mert hisz’ itt minden az övé, egész életünkben érte munkálkodtunk, neki gyűjtöttünk, mindent megtakarítottunk, csakhogy neki legyék. A szülői ház mindig nyitva áll az egyszem fiunk előtt - sóhajtott, zsebkendőjével a szeme előtt babrált, de szinte látnivaló volt, hogy áradt szét benne a megnyugvás.- Ennyi és így. Szóról szóra. Tegnap aztán, ahogy befutott a távirat, dologhoz láttunk. Az asszony új függönyt vett a gyerek szobájába, mert előre megvettük azt is, hogy , legyen, ha majd hazatér. Én meg beállítottam a hordozható cserépkályhát, az is újdonatúj. Ámbátor velünk is alhatik, a mi szobánkban, a sezlonon, hogy egy rakáson legyünk, mint a malacok, mint annak idején. Igaz, ugyan, hogy Sándor, Sándor bácsi okelme, elvégre harminckét éves, de minékünk, amíg élünk, Sándorka marad - ráncai kisimultak, venyigéhez hasonlatos ujjai a pohárra fonódtak. A sírásó, bortól elérzékenyült lélekkel töprengett: bárha mind végighallgatta volna az öreget, aki hátat fordított országnak, hazának. Később az órájára nézett:- Bátyám, mennem kell. Szorít az idő.- Menjen, ha muszáj. A kapu felé baktattak. A sírásó váratlanul megtorpant:- Ej, de ostoba vagyok - kapott a homlokához - meg se kérdeztem honnét honnét jön haza a hűtlen? Biztos Amerikából - jelentette ki magabízón. Az öreg visszahőkölt.- Amerikábóóól? - húzta a szót. - Huh, az tenné ám be a kiskaput. Akkor mink már rég a főd alatt volnánk az asszonnyal. Belepusztultunk volna, szentigaz - ijedten pislogott.- Honnét, ha nem onnét?- Az öreg hallgatott kicsit, s maga ele szólt:- Nezze barátom, a mi korunkban meg a magunk fajtájának minden messzi van. AKár Amerika. De higgye meg, nem a távolság számít. Az egyre megy. Hanem az, hogy itt hagyott bennünket. Egyébiránt Mogyoródra származott el. Busszal a kilencedik, vonattal a hetedik megálló. A sírásó csodálkozó grimaszt vágott, s felsőtestét az erősödő szél ellen vetve, elcsörtetett a temető felé.
