Paksi Hírnök, 1999 (11. évfolyam, 1-50. szám)

1999-10-15 / 39. szám

www.paks.info.hu/hirnok

PAKSI HÍRNÖK

EMBERMESÉK

A mindennapok túlélésének négy módozata

SZABAD ELÉGEDETTEN nyugtázni azt, hogy szabaddá vált az ember, lehet keserűen elgondolkodni azon, hogy mit, mennyit kapott a polgárok többsége az addig szokatlan szabadságtól. Tény, hogy sokan manapság puszta fennmaradásukon fáradoznak.

„Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb...”- Ez az értelemmel megáldott-megvert lény ez idáig minden helyzetben feltalálta magát, ha a túléléséről kellett gondolkodnia. A következőkben néhány, a középosztályból a szegénység határára csúszottcsúsztatott ember nyilatkozik a túlélés praktikáiról. Vannak, akik azon sopánkodnak, hogy miféle társadalom az, aminek tagjai közül nagyon sokan ilyen és hasonló dolgokra kényszerülnek, mások a farkastörvények társadalomfrissítőépítő fontosságáról, a kor kihívásainak megfelelő embertípusról beszélnek, s a napi gondokkal küszködő, lassan polgárszámba sem vett közemberek problémáit látva, hallva széttárt karokkal visszakérdeznek: Mit lehet tenni? Úgy gondolom, hogy a téma megítélése pusztán világnézeti kérdés.

Róbert építészmérnök, főállása mellett kiváltotta a vállalkozói igazolványt, gondolván, hogy a főiskolára járó nagyobbik fiú, a középiskolába járó lány, no meg a félig kész ház okán jól jön majd a mellékes. Feleségét korábbi munkahelyéről, ahol adminisztrátorként dolgozott leépítés miatt előrehozott nyugdíjba küldték. Mivel kevés volt a fizetése, ezért a nyugdíja is kevés, így - más munkát nem talált - napi négy órát takarít. A férj vállalkozása pang, mivel a főmunkahely elveszi az összes idejét. Sorra mondja vissza a megrendeléseket, mert úgy látja, hogy a biztosat nem érdemes felcserélni a bizonytalannal. Az átlagosnál valamivel magasabb kereset felét felemészti a halódó vállalkozás, így aztán nem lát más

utat, visszaadja a vállalkozói igazolványát. Az épülő házra felvett kölcsönöket a továbbiakban képtelen törleszteni, ezért eladja a félig kész építményt, mint ahogy korábban a kocsiját is eladta, akárcsak szerszámainak jórészét, vagy a

beépítetlen építőanyagot. Mint mondja; ha minden sikerül, feleségével és lányával az anyósáékhoz költöznek, s ha kifizették tartozásaikat, az iskoláztatás, rezsi, élelem egyebek mellett megpróbálnak egy új lakásra gyűjteni. Anyósáék felajánlották két és félholdas földterületüket, most azt remélik, hogy az ezen való gazdálkodás segít majd valamit, és arra is lehetőség nyílik, hogy állatokkal foglalkozzanak.

Tibor ács-állványozó volt, amíg évekkel ezelőtt súlyos baleset nem érte. Jobb kezét négyszer műtötték, nem tudja használni. Három kisiskolás gyermeke van, rokkantnyugdíja a tízezer forintot sem éri el. A balesetet követően elvált feleségétől. Evekig húzódott a válóper, melynek az lett a vége, hogy a férfi tizenhétezer forint végkielégítéssel, s csupán személyes holmijaival kénytelen volt elhagyni a melegséget adónak egyáltalán nem mondható családi fészket. A baj azonban ritkán jár egyedül. Tibor még a pereskedés idején nyílt lábtörést szenvedett, ismét műteni kellett, de már

nem lehetett teljesen meggyógyítani a súlyosan sérült végtagot. Jelenleg barátainál húzza meg magát, s azon morfondírozik, hogy Budapestre, testvéréhez költözik, mert ő tud egy helyet, ahol igen jól megfizetik a hozzá hasonló rokkantnyugdíjas ablakpucolókat, de bizonyára talál majd valami fekete munkát is, mert szerinte a fővárosban sokkal jobb a helyzet ezen a téren, mint vidéken.

Zsuzsa több mint tíz éve hagyta el Paksot. A roskatag, régi családi házat, melyben kisfiával élt, régen lebontották, ma már csak az emlékek és a barátok, ismerősök kötik a városhoz. Bár közel van a negyvenhez, figyelemfelkeltően csinos, nincs híján öntudatnak. Jelenleg Ausztriában él. Arról beszél, hogy őt a szegénység és a magány űzte ebbe az országba, ahol biztos megélhetési forrása van, egzisztenciát teremtett magának. Amikor munkájáról kérdezem, kitérően elmondja, hogy legalul kezdte, nem ismeretlen számára sem az otthontalanság, sem az éhezés, mégsem dobta el magától a fiát, mindig megtalálta a túlélés módját kettejük számára. Jelenleg bárt működtet Linzben, több mint tíz embernek, jórészt magyaroknak biztosítja a megélhetést, segít nekik a talpon maradásban, és amiben csak tud. Szerinte a hozzá hasonló hölgyek esetében bátorság, némi öntudat, s persze a tervszerűen élt élet a záloga a boldogulásnak. Úgy véli, minden egészséges ember életében akad több-kevesebb lehetőség, melyeket nem lehet nem észrevenni, s ha nem lusta az illető, jól sáfárkodik ezekkel, akkor nem kerülhet padlóra. Szerinte az, akiben nincs furfang, egyszerűen nem normális, magának köszönheti a bukást. A furfangos ember viszont magának teremti a jólétet, így senki sem vitathatja el tőle. Más kérdés, hogy nem mindenkit ajándékoz meg a sors életre való tehetséggel. Értük bárki bármit is tesz, úgyis elviszi őket az ár.

Ferenc bácsi, a nyugdíjas gépszerelő és felesége a dunaújvárosi panelben úgy gondolták, hogy falun sokkal könnyebb az élet. A panelben kötöttek az árak, sok a rezsi, kevés a nyugdíj, nincs veteményes, spórolni semmin nem lehet. Falura költöztek hát, a panellakás árából jutott darabka földre, melyben gyümölcsfák hozzák a termést, s még néhány háziállatra. A hosszúra nyúlt vénasszonyok nyarán arra is jutott idő, hogy egy pohár bor mellett eldiskuráljanak esténként a szomszédokkal, időjárásról, termésről, sertésárakról. Ferenc bácsi most azt mondja, az idén megette a peronoszpóra a szőlőt, a gyümölcsfák alig teremtek valamit, az a kevéske termés is varas, kukacos. Kiderült, hogy a szőlőre sokat kell költeni, drágák a permetszerek, nélkülük meg alig terem valami. A disznókat elvitte ugyan a felvásárló, de az árukból nem láttak egy fillért sem, úgy néz ki, hogy a pénznek nyoma veszett. A házat is javítani kellene, a vihar lesodorta a cserepeket, beázik, vizesek a falak. Jön a tél, magasak a tüzelőárak. Ketten alig több mint ötvenezer forint nyugdíjból élnek.

T yugdíjtól nyugdíjig, mint JL M a legtöbb nyugdíjas. Csak a tél legyen könyörületes hozzánk. Mit lehet tenni? - tárja szét karjait az idős ember, aztán lemondóan legyint.

Szarka József