Paksi Hírnök, 1999 (11. évfolyam, 1-50. szám)
1999-01-15 / 2. szám
Paksi Hírnök 1998. január 15. EMBERMESÉK A PAKSI „SZENT” BENEDEK A közelmúltban régi ismerősöm azzal keresett fel, hogy búcsúzni jött hozzám, mivel végérvényesen megválik az általa gonosznak, embertelennek ítélt emberi társadalomtól. SZARKA JÓZSEF Gazsó Benedek egyébként negyven esztendős építőmérnök, elvált, egy kilencéves kisfiú édesapja. Amikor megtudtam a búcsú okát, mi tagadás kissé megrémültem, a legrosszabb dolgokra gondoltam, szerencsére aggodalmam túlzottnak bizonyult. Benedeket egyébként, mint a hetvenes, nyolcvanas években oly sokakat, az Atomerőmű építésének anyagi vonzata hozta Paksra, később megnősült, megtelepedett a városban, majd külföldi munkákat is vállalt, közben elvált.- Kivonulok a társadalomból barátom - mondja keserű arccal, miközben helyet foglal asztalomnál, és idegesen cigarettára gyújt. - Vettem egy kis tanyát jó mélyen a Duna-Tisza közének szívében. Víz csak kerekes kútban, villany nincs: semmi, ami a civilizációra emlékeztet. Teljes magányban akarok élni, ezért nem árulhatom el, hogy hol találnál, ha keresnél. Földet akarok művelni, állatokkal foglalkozni, és meditációval. A Teremtő és az ember kapcsolatáról, a létezés lényegéről, értelméről és mibenlétéről fogok elmélkedni.- Jól hangzik, de nem ígérkezik könnyű életnek. Értesz az állatokhoz?- Vannak gazdálkodó, állattenyésztő barátaim. Fejtem én már kecskét, tehenet, még lovat is fejtem. Nem volt egyszerű és veszélytelen dolog, de azért sikerült. Kopasztottam és bontottam én már csirkét, kacsát, pulykát, mindenféle baromfit. Nem vagyok azonban kegyetlen állatgyilkos. Egy-egy megölt állat szellemétől ugyanúgy bocsánatot kérek, mint az indiánok.- Végül is mi az a mélységes keserűség, ami egy élete delén járó értelmiségit arra inspirál, hogy hagyjon csapot-papot?- A világ az oka mindennek, barátom. Az önmagát kínzó és pusztító emberiség. Egyébként az utóbbi évek során rájöttem, hogy az állatokkal sokkal jobban tudok kommunikálni, mint az emberekkel. Egy kis magért még a tyúk is hálásan visszakotyog. Egy jó szóért hálásan visszamekeg a kecske, vagy bőg a tehén.- Senkit, még a fiadat sem szándékozod meglátogatni a jövőben? Évente egyszer feloldom önként vállalt keserves, embert próbáló magányomat, mégpedig március hónapban, amikor is évtizedes hagyományhoz hűen megünneplem névnapomat. Ilyenkor visszatérek az emberek közé, és beszámolok az ismerősöknek. Lehet, hogy magokon fogok élni, de a farkasok nem falnak fel, mivel Magyarországon jelenleg nem járkálnak szabadon ezek a vérengző állatok. Esetleg banditák gyújtják rám a tanyámat, vagy kóbor kutyák tépnek majd szét. Te legalább elmondhatod, hogy ismertél egy igaz embert, a Benedeket, akivel még az is megeshet, hogy szentté avatják mint azt a másikat. Igazán nem szívesen nézek mostanában televíziót. A hírműsorokban szaporodnak a leszakadt végtagú, fájdalomtól üvöltő, vagy éppen halottá merevedett emberek tömegeiről szóló tudósítások. Azt mondják, ezek a brutális jelenetek vonzzák a nézőket és lehetnek akár a csatornák népszerűség-növelésének tényezői is. És mi történik a hírműsorok közti szünetben? Tovább ömlik a vér, igaz, csak művér, mű-áldozatokból a horrorfilmekben, krimikben, de még a mesékben is. Pihentetésképpen aztán jobbára bugyuta sorozatok igyekeznek feledtetni a puskaropogást, a lézersugarakat meg a vérfürdőt. Azt is mondják, ezek a szappanoperák arra jók, hogy kikapcsolják, a gondolkodás alól mentesítsék az embert. Persze, csak azt, akinek a mindennapi életben és a készülékek előtt átélt terror még nem tompította el teljesen az agyát. Nem szeretem nézni a televíziót, mert a két véglet között ritkán találok arany középutat; az akciófilmek főszereplőivel és a kora esti sorozatok sikeres, gazdag és szép hősnőivel valahogy képtelen vagyok azonosulni... De nemrégiben kedves ismerősökre bukkantam a sokat szidott közszolgálati televízió csatornáján - épp az aktuális brazil sorozat és a híradó között. MÉZGA Az archívumból immár ki tudja, hányadszorra előhalászott Mézga család vonult el a szemem előtt. A megkopott kópia sem vette el a kedvem - lehet, hogy mégis szeretem a televíziót? - attól, hogy huszonöt percet a képernyő előtt ülve önfeledten szórakozzak. Végre magamra, magunkra ismertem. Az esendő kisemberre és a megadatottnál mindig jobbra, többre vágyó hitvesére, a cinikus szomszédra, a nagyszájú kamaszlányra és a szemtelen, élelmes kölyökre, aki „egy forintért megmondja". Az „álkosban" készült rajzfilmsorozat minden bizonnyal növelni fogja majd a népszerűségi listán hátul kullogó „közszolgálati" ázsióját. Mert még ma is aktuális, mert még most is, azok is, akik kisgyerekből nőttek szülőkké az első vetítés óta, szívesen nézik - hiszen a rajzfilm-figurákban bevallják, vagy tagadják: önmagukat látják. Mert ki ne szeretne a társasházi lakásba a Blöki és a Maffia mellé rövidhullámmal egy jótevő köbükunokát megidézni a harmincadik századból? És igazán: melyik aszszony nem bánta még meg legalább egyszer, hogy nem inkább Hufnágel Pistihez ment feleségül? (Sólya)
