Paksi Hírnök, 1998 (10. évfolyam, 1-47. szám)
1998-02-20 / 6. szám
Paksi Hírnök 1998. február 20. EMBERMESÉK EGY ÖREGÚR, PAKSRÓL Egy februári délelőtt úgy döntöttem: mégis szép az élet. Szép, és igenis érdemes dolgozni, aktív részese lenni a mindennapok végtelennek tűnő körforgásának, hisz a munka az, ami előbbre viszi az embert, segít a fájdalmak és nehézségek leküzdésében, s talán hosszabb de mindenképpen tartalmasabb életet garantál. S igenis vannak még kedves, barátságos emberek, segítőkész polgárok, s találkozhatunk még igazi „kezét csókolom” úriemberekkel. •o VOLF MÓNIKA Igen, így döntöttem, mikor lassan távolodtam a Jókai utca 2. számú háztól, ahol a nyolcvankilenc éves Pesthy Endrével, Bandi bácsival beszélgettem múltról és jelenről, örömökről és bánatokról, az elmúlt nyolcvankilenc év történéseiről.- 1909. szeptember 10-én születtem Pakson, édesapám nzdi földbirtokos família saija volt, kitelepítésük után a paksi községházán jegyzőként dolgozott; édesanyám pedig Pakson, a mostani OTP helyén lévő házban nevelkedett. Az elemi iskola elvégzése után édesanyám beíratott a kőszegi katonatiszti iskolába, ahol nagybátyámnak köszönhetően nem sokáig tanultam. Huszonkilenc évesen ugyanis átadta nekem a mostani Dózsa György úti (korábban Horthy Miklós úti) vas, műszaki kereskedését - kezdi életének történéseit felelevenítve Pesthy Endre, majd folytatja azzal, hogy nem sokkal később, ahol ma a Városi Múzeum parkolója található megnyitotta villamossági üzletét, melyben csillároktól elkezdve, mindent árult, ami az elektromosággal kapcsolatba hozható. Időközben -, hogy a villanyszerelő szakmát kitanulja - hat hónapig inasként, két évig pedig segédként dolgozott, majd csak ezután tehette le Pécsen a villanyszerelő mestervizsgát, s dolgozhatott hivatalosan is a szakmában.- A két üzletemben összesen hat főt foglalkoztattam folytatja Bandi bácsi a mesélést - ami akkoriban „nagy szám” volt. Szerettem ezt a munkát, s talán engem is kedveltek az emberek, hiszen hozzám bátran fordulhattak, akkor is ha nem volt pénzük. Tessék csak elképzelni, akkoriban nálam kivétel nélkül mindenki kapott hitelt; volt úgy, hogy teljes idegennek tíz százalék előlegre adtam el mezőgazdasági gépet, amit csak több hónap után, a termés betakarítását követően fizetett ki teljesen. Igen, akkor még számított, ha valaki a szavát adta, bízott a másikban.- A két bolt mellett egy kis benzinkutat is működtettem, ahol kistételben - egy 150 hektoliteres tartályból - benzint és petróleumot árultam. Budapest és Pécs között ez volt az első benzinkút, mely a Magyar Amerikai Petróleum Rt. tulajdona volt; s képzelje aranyoskám huszonnyolc fillért kértem egy liter benzinért. Később pedig, amikor megszűnt a Villany utca végén lévő egyenáramú villanytelep, e területen hordókban, nagy tételben árultam benzint olajat, petróleumot - meséli a múltat Bandi bácsi.- 1951-ben aztán gyökeresen megváltozott az életünk. A pártbizottság döntése alapján elvették a vasáru üzletemet, minden készleten lévő terméket elvittek, ellenszolgáltatás nélkül. Ekkor nyolcad magammal megalapítottuk a Paksi Építőipari Ktsz-t, ahol elnökhelyettesként, s egyben a rádió, televízió és villamossági „részleg” vezetőjeként is dolgoztam. Hozzám tartozott a dunaföldvári és nagydorogi fióküzlet is. Villanyszerelőként ismertem a község minden családját, szinte nem volt olyan háztartás, ahol ne szereltem volna háztartási, illetve ipari áramot. Készítettem egy Paks térképet is, melyen színes gombostűkkel jelöltem minden egyes házat, ahol dolgoznom kellett; ez ma már csak a garázs falát díszíti.- Tizennyolc évig dolgoztam az Építőipari Ktsz tagjaként, 1972-ben mentem nyugdíjba. Nem sokkal később, mivel a mostani paksi OTP fiók felépítését tervezték az akkor még községben, így el kellett költöznünk anyai szülőházunkból (amelyért akkor nyolcszázhúszezer forintot kaptunk), s felépíthettük ebből az összegből mostani házunkat, s a fiamét is a Jókai utcában. Szeretünk itt lakni, kiváló viszony alakult ki a szomszédokkal, arról nem is beszélve, hogy kényelmesen elfér az egész család, gyermekeim, hét unokám és tizenegy dédunokám - eleveníti fel a közelmúltat Bandi bácsi. Egészségi állapotáról érdeklődve elmondja: huszonhárom éve most volt először orvosnál, de akkor is csak a betegkártyáját kellett érvényesítenie. Egyetlen betegsége csupán a szemét érinti, így három éve már nem ül a volán mögé. A mindennapokról kérdezve kiderült: szinte minden délután találkozik testvérével, akivel múltról és a jelen aktualitásairól egyaránt elbeszélgetnek, megtárgyalják a helyi és generációs problémákat. Egyébként pedig: jól érzi magát. Mit kívánhat még az ember?
